súgó szűrés
keresés

Az Iródia és a Próbaút antológia

Évszám
1983
A szócikk szerzője
Elek Tibor

Ma már jól látható, hogy az Iródia a kelet-közép-európai szocializmusok korának, magyar irodalmának jellegzetes, mégis egyedi produktuma.

A kisebbségi magyar irodalmakban mindenhol található olyan csoportosulás, amelynek fellépése, törekvései – az esztétikai, nemzedéki kérdéseken túlmutatva – az állampárti hatalomgyakorlás és az azzal szövetséges kisebbségi magyar irodalompolitika kritikájaként, alternatívájaként, egyfajta szabadság-megnyilvánulásként volt értelmezhető, s nem is kerülhette el a hatalom részéről bekövetkező ellencsapást. Ilyennek tekinthető a vajdasági magyar irodalomban a hatvanas években az Új Symposion folyóirat körüli mozgalom, Kárpátalján a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a Forrás Stúdió, a hetvenes években színre lépő erdélyi harmadik-negyedik Forrás-nemzedék és a nyolcvanas évek közepének felvidéki Iródiája is. Mit is foglalt össze az Iródia elnevezés? Az Iródia 1983 tavaszán alakult Érsekújváron néhány fiatal irodalmár laza szervezettsé­gű alkotóműhelyeként, hogy a kezdő alkotóknak megszólalási fórumot teremtsen. A negyedévenkénti összejövetelek egy év leforgása alatt mozgalommá növesztették e mű­helyt, s egy alternatív szellemi központtá avatták Érsekújvárt. Az Iródia tehát nem más, mint a (cseh)szlovákiai magyar pályakezdő irodalmárok 1983 nyara és 1986 nyara között negyedévenként, az Érsekújvári Járási Könyvtár és a CSEMADOK helyi szervezet által rendezett országos találkozói, az intézmények közös kiadásában, kétszáz példányban megjelenő Iródia-füzetek, a találkozók és a füzetek körüli mozgalom. Mindez kétségtelenül hozott újat az irodalom szemléletében, az irodalomhoz való viszonyban, ha nem is olyan sokat és nem is olyan eredeti módon, ahogy a kortársak közül sokan vélhették, vagy vélik mindmáig. „Az Iródia nem tévedhetetlen, ezért tartózkodik a rugalmatlan elvek, szentenciák dogmák, örökérvényűnek vélt elméletek kijelentésétől és vállalásától. Az Iródia nem követel senkitől sem előre megfogalmazott gondolkodásmódot, alkotói módszert, esztétikai, értékrendi sablont. Az Iródia a rugalmasság, nyitottság, fejlődőképesség, az együttgondolkodás iskolája szeretne lenni. Ezért a tájékozódási pontok megteremtését tűzte ki célul. Ami nem jelent mást, mint a követendő értékeink, lehetőségeink és olykor határaink megmutatását. A tájékozódási pontok figyelembevétele vagy figyelmen kívül hagyása természetesen mindenkinek szuverén joga. Az Iródia kihívás az alkotásra és együttgondolkodásra, mert a művészi alkotás maga is kihívás.” Ez olvasható a szervezőbizottság által, a második füzetben közzétett „programtipró programban” (ahogy Hodossy Gyula, az Iródia első számú kezdeményezője és szervezője fogalmazott később). Ez tulajdonképpen az ideológiáktól, esztétikai előírásoktól mentes alkotás szabadságának és az alkotói szabadságnak a programja. Szükségszerűen individuális jellegű törekvés, de egy közösségi szerveződés keretei között, ami kezdettől előrevetítette az Iródia majdani széthullásának lehetőségét. Ezért igazuk van az Iródia története későbbi értelmezőinek, hogy ha pártvonalon nem bélyegezték volna meg a mozgalmat, akkor is előbb-utóbb felbomlik vagy átalakul, hiszen a lényegéhez tartozott a szemléleti, alkotásmódszertani sokszínűség, de a minőségi differenciáltság is (lásd a még füzetekben közölt anyagok hullámzó színvonalát, vagy azt a tényt, hogy az Iródia Fórumba csak a legjobbak, a legtöbbet teljesítők kerülhettek). A különböző értékű alkotói pályák kibontakozása és széttartása szükségszerűen elvezetett volna az Iródia megszűnéséhez.

Mivel vidéken szerveződött, a hivatalos irodalom és a hivatalos szervek viszonylag lassan figyeltek fel a mozgalomra, csak 1985˗86-ban kezdődött az iródiások vegzálása. Miután pártkörökben „az Iródia tevékenységét ellenségesnek, szocialistaellenesnek és nacionalistának” (Tóth Károly) minősítették, a korábban engedélyezett kiadványt, az addigra már 17 számig eljutó Iródia-füzeteket illegálissá nyilvánították. Később, amikor az iródiások mindezzel mit sem törődve tovább kívánták folytatni a tevékenységüket, hivatalosan is felfüggesztették azt. Ugyanakkor (a nyolcvanas évek második felére jellemző módon) a hivatal a felfüggesztéssel párhuzamosan a mozgalom domesztikálását is elkezdte. Felkínálta az Iródia alkotóinak a lehetőséget, hogy Pozsonyban, immár az írószövetség magyar tagozatának részeként kapcsolódjanak be az irodalmi életbe, egy Fiatal írók Körének (FÍK) nevezett szervezeti forma keretében, melynek belső életét, cserében az általuk is elfogadott függőségért, továbbra is maguk alakíthatják és irányíthatják. Próbaút címen (mivel az Iródia nevet nem írhatták le) 1986-ban jelent meg a mozgalomban résztvevők antológiája, s ezzel az iródiások elismerése előtt is megnyílt az út: azután sorra jelentek meg az immár „próbautasok” vagy „fíkesek” kötetei.

A Próbaút 11 iródiás szerző műveit tartalmazza – Balla Kálmán (vers) és Grendel Lajos (próza) szerkesztésében –, de a fentiekből is sejthető okok miatt még életkori szempontból sem egy egységes irodalmi nemzedék antológiája. Nincs olyan közös nemzedéki arcélük, mint például az 1970-es Egyszemű éjszaka című antológia szerzőinek volt. Vannak viszont a kötetben karakteres alkotói egyéniségek, olyan sajátos esztétikai felfogással, egyéni formaérzékenységgel rendelkező szerzők (Farnbauer Gábor, Fellinger Károly, Hizsnyai Zoltán, Hogya György, Juhász R. József, Krausz Tivadar, Talamon Alfonz), akik a szlovákiai magyar irodalom gazdagabbá tételéhez nagy mértékben hozzá is járultak.

Az Iródia, ez az önszerveződő, a hatalmi központok által jó ideig kontrollálhatatlan, „tudatosan alulszervezett, anarchisztikus zsinatolás” (Grendel Lajos) legfőbb funkcióját így is teljesítette: egyrészt megismertette a szabadsággal a résztvevőket, megtapasztaltatta velük, hogy lehet másként, mint ahogy van, másrészt elősegítette a legtehetségesebbek pályára állását, irodalmi érvényesülését.

Ami az iródiások esztétikai törekvéseiben közösnek látszott, látszik máig is, nem volt egészen új a (cseh)szlovákiai magyar irodalomban: sem a személyiség középpontba állítása a közösségi kérdésekkel szemben, sem az ún. irodalomközpontúság, az esztétikum autonómiájának hangoztatása, sem a leegyszerűsítő módon valóságanalóg ábrázolásmóddal szembeni többsíkú, áttételesebb vagy a játékosabb, ironikusabb kifejezésmód. Csoportos fellépésükkel – az Iródia-füzetekben, a Próbaút című antológiában, az Irodalmi Szemlében, később a Kalligramban közölt írásaikkal –, de főként a sorra megjelenő köteteikkel mégis jelentős mértékben hozzájárultak a szlovákiai magyar irodalom szemléletmódjának bővüléséhez, szövegformáinak korszerűbbé tételéhez, értékskálájának szélesítéséhez. A (cseh)szlovákiai magyar lírában Tőzsér Árpád és Cselényi László fellépése óta, a prózában a Fekete szél antológia legjobbjainak, majd Grendel Lajosnak a fellépése óta zajlott ez a folyamat, amelynek több egymást követő nemzedék legjobbjai váltak részeseivé.

Irodalom

Elek Tibor: Bíztató próbaút. In: Uő: Szabadságszerelem. Kalligram, 1994.

Elek Tibor: Szabadság(Ir)ó(di)a. Huszonöt éves az Iródia. In: Uő: Állítások és kérdések. Kortárs, 2012.

Grendel Lajos: Előszó (Az Iródia indulásának 10. évfordulójára megjelent könyv előszava). http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=127

Tóth Károly: Autonómia-kísérlet http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=127