súgó szűrés
keresés

Kemény István: A néma h

Szerző
Kemény István
Kiadás éve
1996
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Pesti Szalon
Oldalszám
58
A szócikk szerzője
Smid Róbert

Az A néma h az enigmatikus Koboldkórus és a köznapi, pátosztalanul szemlélődő, az egyszerű megállapításait mégis mindig más dimenzióba helyező Élőbeszéd közötti átmenet kötete. Egyrészt megőrzi a jelek többértelműségét, vagyis hogy azok nem egyszerűen feloldhatók az utalások és a rámutatások hálózatában: például a címadó versben a ’H’ ugyanúgy vonatkozhat a kórházra a konvencionális jelölés miatt, mint kezdőbetűként a halálra. Ezzel az eldönthetetlenséggel egyben rávilágít a kettő közötti kapcsolatra is, előre jelezve a végkifejletet. Másrészt viszont túlzóan egyértelművé teszi a képalkotás viszonyait: például a Tíz csillag versben szereplő kert egyszerre különbözik az Édenkerttől, hiszen itt nem találunk tiltott fát, de hasonlít is rá, mert hangsúlyozottan nem találunk már benne embert. Az üzenet egyértelmű: amit elhagyunk, annak tudása már örökre hozzáférhetetlen marad.

A kötet meghatározó szervezőeleme a külső és a belső viszonya, ami a kint és bent, az időben távoli és közeli, a kollektív és egyéni szembesítéseként jelenik meg. Legtöbbször úgy tűnik, mintha ezek ellentétben állnának, de valójában vagy egymásba játszásuk, vagy pedig kölcsönös függőségük rajzolódik ki a versekben, az, ahogy az egyikből a másikba történik az átmenet. E viszonyokat az A néma h úgy tudja különböző megvilágításba helyezni, hogy a történetek mellékszereplőire koncentrálva mutatja be azok meghatározó szerepét. A bűnbeesés történetében Kemény számára fontossá válik, hogyan érik meg a halál almája, illetve hogy Isten a kígyót is kiűzte a Paradicsomból, hiszen végső soron ő buzdította bűnre az első emberpárt. Ez lehet a kötetcím első magyarázata: az ilyen mellékes események és alakok mind néma ’h’-k, amelyek észrevétlenek, de jelentésmegkülönböztető szereppel bírnak, vagyis nélkülük nem ugyanaz lenne a szó – nem ugyanazt a történetet olvasnánk. A kötet beírja ezeket a néma ’h’-kat, amivel eredendő félreértésekre, az átöröklött értelmezések vakfoltjaira mutat rá. Ez a korrekciós poetikának nevezhető eljárás pedig egyéb jegyeket is maga után von. Egyfelől bűn és feloldozás látszólagos relativizálását, illetve elkerülhetetlenségét: „Száz éve, mikor a nagy vashajók / áthordták a bűnt Amerikába / Európa meggyónt és megáldozott / és még nem derült ki, hogy hiába” (Bűnbeesés). Ezzel a versbeszéd egyszerre menti fel az embert, és zsigerileg szembesíti őt tettei következményeivel. Másfelől pedig a hibás értelmezések létjogát képviseli azzal, hogy a versekbe képzavarokat csempész, szükségszerűnek mutatva azokat a megértésben. Az analógiás hasonlatok sűrítéseiben – mint az „a karácsony akkor havat hozott, / a kispolgár szép volt mint a kályha” (A bűnbeesés) – még jobban kiütközik a kötet e törekvése. A mindössze kétsoros Ítéletnap, este című vers eleve egy hiányos mondat: „Halk letekeredés zaja egy fa felől, / majd távolodó kúszás.” A halk letekeredés hallható, az elkúszás pedig vagy látható, vagy pedig úgy hallható, hogy annak hiányzik a hangzásra vonatkozó határozója egy mondatban, amelynek állítmánya sincs. Az ilyen szerkezetek miatt honosodott meg a Kemény-recepcióban az a bonmot, hogy ezt a költészetet „másképp kell nem értenünk”.

A korrekció mellett a teremtésben összpontosul a versbeszéd másik karakteres funkciója. A kötet nyitóversében, az Igazságosztásban ismétlődő „legyen” szó egyszerre értelmezhető ráhagyásként és létesítésként is. E kettő széttartásában azonosítható egyfajta profetikus beszédmód, amely úgy szól a jövőről, hogy az tulajdonképpen a múlt újrateremtésének mutatkozik. A múltrekonstrukció jövőként való megírásában a bibliai és mitikus emlékezet a személyes élményekkel kapcsolódik össze: „Akkor még a régi házban laktunk / arkangyal előtti gyerekésszel, / Apu fiókjában mi matattunk, / nyitva felejtette, nem emlékszel?” (A bűnbeesés). Mivel a felnőtt hang érti újra és értelmezi a gyermekkori benyomásokat, Hollósvölgyi István úgy véli, hogy a kötet kulcsfigurája egyszerre apa és atya, szülő és Isten. Ezzel az azonosítással egyidejűleg a lírai szubjektum önmagát a fiúvá magasztalja fel, és innen származhat teremtő ereje is.

Ez az emlékező, újraértelmező és újramondó beszédmód azonban azzal, hogy együtt mutatja az eredeti eseményt benyomásként és annak későbbi feldolgozását, a profetikussággal együtt járó apokaliptikus hangulatot is áraszt. Mert az emlékezést nem kizárólag gyarapodásnak mutatja a kötet; a megértés nem mindig valami pluszt jelent, hanem gyakran veszteséget is. Például nem ugyanazt jelentik már bizonyos szavak és/vagy illúziótlanodtak egyes események: „Mennek, futnak ezek a sokezer éves / bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk. / Elfelejtik, hogy ami neked csak holnap, / azalatt itt évezredek múlnak / együgyű szülők buta kölykével, velem” (Éjjel a nyájaknál). A veszteségnek tehát nemcsak hogy nem szab gátat a bevégzett munka, de – mint arra Hites Sándor rámutat – a jelek eltűnése a megszólalás jelenidejében tovább folytatódik. Megakadályozni ezt az idő- és térbeli távolodást még a költészettel sem lehetséges, mindössze a dolgok hátrahagyott nyomai után tudunk kutatni. És itt jelenik meg a képzavarok mellett a versbeszéd másik markáns paradoxona: az eltűnő jelek lenyomatainak megtalálása csak még nyilvánvalóbbá teszi a hiányt. Az Elvált férfi a házasságról versben a megszólaló bár elképzeli az ideális jövőt, de abba folyton belezavarnak a jelen hiányosságai, tehát még lírai formában sem tudja szavatolni, hogy később minden jobb lesz.

A Pilinszky-féle „[m]ert elhagyatnak akkor mindenek” tapasztalatának ilyesfajta kiterjesztése a keményi versbeszédben végül megnyitja a néma ’h’ valamennyi értelmét: lehet elhaló hang, kilehelés vagy megakadt artikuláció, amelyet a beszélő a folyamatos leírással és dokumentálással próbál elfedni. És ez a sóhaj nem feltétlenül a megszólalóé, hanem azoké is lehet, akik helyett és akikért megszólal, mint teszi azt a Nagymonológ vagy az Egy nap élet. Ezért mutatkozik meg az A néma hban a Térey János által összefoglalt, egymástól elválaszthatatlan színe és fonákja a Kemény költészetének: egyszerre gyónás és gyógyír.

Irodalom

Hites Sándor, „…jelek most nincsenek, lecsillapultak…”, Új Forrás, 1997/4.

Hollósvölgyi István, Emlékkönyv N-nek, annak, Tiszatáj, 1997/5.

Térey János, Mi lett Önből?, Beszélő, 2000/7–8.