Fodor Sándor: Csipike

1966 és 1990 között jelenik meg Fodor Sándor öt meseregényből álló sorozata (Csipike, a gonosz törpe; Csipike és Kukucsi; Csipike, a boldog óriás; Csipike és Tipetupa, valamint Csipike és a gonosz ostoba). A szerző szakít azzal a felfogással, miszerint a gyermek a „legigényesebb közönség”, „a legvájtfülűbb olvasó”, ehelyett azt tartja, irodalmi téren a gyermek mindenevő, „a legvékonyabb cselekményszálért, a legkisebb izgalmat keltő konfliktusért is igen hálás. Ha könyvet vesz a kezébe, megbocsájtja az írónak a mese, a történet vérszegénységét a szép, érdekes illusztrációk kedvéért.” Másrészt a gyermek őszinte olvasó: „nem ismer tekintélyt, semmi hajlandóság sincs benne a sznobizmusra. Ezért a legdivatosabb költő vagy író formai bukfencei láttán vagy olvastán is elalszik, félredobja a kávéházak kedvenceinek a munkáit is, mit sem törődve az irodalomkritika – adott esetben – áhítatos lihegésével”. Ugyanakkor a jó gyermekirodalom mércéje a felnőtt olvasó: „Ha végigtallózunk a világirodalom sikerkönyvein, […] kiderül, hogy ezek egy részét eredetileg nem is gyermekek számára írták – de kivétel nélkül mindeniket szívesen olvassák a felnőttek is”.

Fodor Sándor műveiben általában van egy-egy ikonikus mondat, amely a szöveg egészét meghatározza. A Csipike, a gonosz törpében ez így hangzik: „Csak azokon van hatalmam, akiket szeretek, és ártani is csak azoknak tudok.” E meseregények mellőzik a bonyolult fogalmi hálókat, egy olyan világot teremtenek, amelyben az érzelmek állnak a középpontban. Visky András szerint e művekből a teljesség köszön vissza: „Hiánytalanul része voltam a teljességnek, amit te is magadban hordozol; nem tudtam, mi a remény, mi a szabadság, mi a szeretet, mi a tisztaság, mert én magam voltam a remény, a szabadság, a szeretet, a tisztaság.” E szövegek világukba vonják az olvasót, akinek nézőpontja nem maradhat a külső szemlélőé: benne élünk, benne izgulunk, ugyanakkor nevetünk Csipike kacagságos igyekezetein. A karneválelméletnek megfelelően e művekben a fennkölt eszmék szembesítése a hétköznapi valósággal folyamatos, például Csipike a „szeretet otthonát” akarja megteremteni az erdőben, miközben azért mindegyik állatnak ennie kell, egyeseknek húst is. Csipike, e kisarasznyi emberke kizárólag kedves (vagy morcos) erdőbeli társain: Kukucsin, Nyúlon, Madáron, Szarvasbikán és a többieken keresztül létezik, élete értelme az, hogy az erdő teremtményeit igazgassa (illetőleg azt hiszi, hogy terelgeti őket a jó irányba), és az állatok is azért fogadják el őt, mert tudják, e „kolontos” Csipike törődik velük. E szövegek azt mondják el újra és újra, hogy kizárólag akkor lehetünk boldogok, ha másokkal kapcsolatban állunk, ha másokért élünk, és így valósítjuk meg önmagunkat. Fodor a regényfolyamban többször parafrazálja a „Szeressük egymást, gyerekek, a szív a legszebb kincs” dalszövegét, talán azért, hogy önmagát is ironikus távolságba helyezze e közhelyszerű „életfilozófiától” (amelyet végső soron ő maga is vall). Mulatságos hatást kelt, ahogyan Csipike megtanítja az erdő lakóinak e dalt, majd a két szarvasbika ezt énekelve ront egymásnak: „A két Szarvasbika egymásnak rontott. Dübörgött alattuk a föld, aztán összecsattant a két rettentő agancs. És a Szarvasbikák vérbenforgó szemmel acsarogták egymásra: – Szeressük egymást, gyerekek!”

A művet behálózza az ellenállhatatlan nyelvi humor, például a Csipike és a gonosz ostoba c. részben a főhős azért mond le arról, hogy Szarvasbikáékat leszoktassa a verekedésről, mert felesége elmagyarázza neki, azok „más vallásúak”. Rejtő Jenő stílusát idézi a könyv, amikor Tipetupa bejelenti, hogy télire mézes mogyoróbefőttet tesz el, és Csipike ehhez készítsen hordót: „– De hogyan… de mivel készíthetnék én hordót? – tárta szét a kezét Csipike. / – Mivelhogy szükséges! – jelentette ki Tipetupa.” Alakjai folyamatosan rácsodálkoznak olyan különleges szavakra, mint a mindazonáltal, ezennel-azonnal, kótyonfitty, kolontos stb. A szöveg messzire elkerüli a tanmese látszatát, a Csipike, a boldog óriás például arról szól, mennyire szeretne Csipike nagy lenni, hogy jól belerúghasson abba a csúnya, tiszteletlen Kecskebékába. A történet tervezői pontossággal van megrajzolva, minden mozzanatnak megvan a maga jelentősége. Ha a népmesékben a hős eltesz egy madártollat a zsebébe, akkor tudjuk, hogy fel fogja használni: ugyanígy, ha Csipike sóhajtozik, akkor valami máris elindult, ami hamarosan nagy robajjal be fog teljesedni.

Fodor Sándor Csipikéje példázza, hogy a jó gyermekirodalom nem leereszkedik, hanem a fantázia szárnyalása, az érzelmek hömpölygése, nyelvi játék, mely a teljesség mitikus korába röpíti fiatal vagy felnőtt olvasóját.