Gion Nándor: Mit jelent a tök alsó?

A negyven írást tartalmazó kötet arról tanúskodik, hogy a szerző Magyarországra történt áttelepülése (1993) után, élete utolsó évtizedében is novellaciklusokban, regényszerű novellafüzérekben gondolkodott, illetve a novella és a regény közötti poétikai lehetőségek kiaknázására törekedett, ahogy korábban is. A kötet minden filológiai megbízhatatlansága ellenére is nagy jelentőségű, mert összefoglaló és csaknem teljes képet nyújt az utolsó pályaszakasz novellavilágáról, az abban megmutatkozó tartalmi és formai jellegzetességekről, a feltételezhető ciklusszerkezetekről. Jól látható például, hogy miközben az elbeszélői modor és nyelvhasználat nem sokat változott, Gion alapvetően itt is a szóbeli történetmondás közvetlenségének, spontaneitásának, hétköznapi természetességének már többször bevált gyakorlatát követi, az írói világ térbeli és tematikai szempontból kibővült –, az új személyes élettér, a rendszerváltoztatás utáni magyarországi, budapesti világ tér-ideje helyet követelt magának az író munkásságában. A budapesti helyszíneken játszódó történetek szereplőinek egy része ugyanakkor hangsúlyozottan a Délvidékről érkezett, érkezik, és hozza magával múltját, illetve jelenét, a háborús övezet erőszakkal, bűnözéssel terhes mentalitását, életformáját. Ami találkozik, összefonódik a rendszerváltoztatás utáni magyar társadalom megzavarodott, amorális értékrendjével, növekvő vagyoni egyenlőtlenségeivel, szociális feszültségeivel, ingatag közbiztonságával, egymással kapcsolatban álló értelmiségi, vállalkozói, hazai és nemzetközi bűnözői köreivel.

Az élet és a művészet, az élet és az irodalom, a valóság és az irodalom viszonya szinte kezdettől foglalkoztatja Giont. Az íróság mint foglalkozás, az író, aki az életből irodalmat „csinál” az Izsakhárban (1994) és a Mint a felszabadítókban (1996) jelent meg korábban hangsúlyosan, a tematikai gazdagodás jelei e tekintetben is felismerhetők a kötet írásaiban. A ~ első hét írásában a háborúk miatt a Délvidékről Budapestre menekült, Mosztárban megedződött, Gábor nevű amatőr festőművész meséli új élményeit egy megnevezetlen prózaírónak, mert az ő okos tanácsaira van szüksége, illetőleg arra, hogy megírja azokat. A következő négy írásban, amelyek jól elkülöníthetők a további, nyilvánvalóan összetartozó tizennyolctól, a Vajdaságból Budapestre költözött prózaíró mesél egyes szám első személyben. Például arról, hogy a régi szép békeidőkben általa még bosnyák Rimbaud-ként számon tartott, akkor diplomatának készülő barátja túlszárnyalta Rimbaud-t, legalábbis a fegyverkereskedelemben, és egyszer azért jött Budapestre, hogy az író egykori, rugós kés iránti vágyát teljesítse (A szürke öngyújtó). A Fényjelek nélkül című írásban nem csak a krimiszálak alakulása izgalmas és bravúros, hanem az, ahogyan keveri Gion az élet(e), a valóság és a fikciós világ mozzanatait, síkjait; az, ahogyan az érdekfeszítő történetek elmesélése közben személyes vallomást tesz életről és irodalomról. A kötet utolsó tizennyolc írásában egy már-már regényszerű novellavilág körvonalazódik. Az elbeszélő ezekben is a magát meg nem nevező, Délvidékről áttelepült, rosszul fizetett, különböző bűnözői körökkel kapcsolatot tartó magyar prózaíró, aki önmagát többször is híres íróként mutatja be, s miközben írja műveit, időnként reflektál is azokra, „a valóság és a művészetek közti összefüggésről” elmélkedik (Átölelni). A fel-felidézett múlt és a jelenbeli életrajzi mozzanatok, néven nevezett szereplők, művek és azok szereplői ezúttal is azonosíthatóak a Gion Nándoréival. Az író valóságos életrajzához számos érdekes adalékot szolgáltatnak a kötet élére helyezett önéletrajzi vallomások, naplórészletek. Ezek beszédmódja és szövegformálása alig különbözik az elbeszélésekétől, „az önéletrajznak készített szövegek rögtön poétikailag megformált, novellisztikus és anekdotikus elemekből építkező, néhol kifejezetten vallomásos prózává lényegülnek át” – írja róluk Szilágyi Márton.

A tizennyolc írásból álló novellafüzérben a történetek szaporodtával kirajzolódni látszik, hogy a narrátor író nemcsak szemtanúja és elbeszélője lesz az eseményeknek (mint feltehetően a Nem baleset lesz című írásban, amikor Bozóky Sándor egykori drávaszögi könyvtáros felbéreli Leonyidot, az ukrán bérgyilkost, hogy ölje meg otthon maradt bátyja gyilkosát, szomszédjukat), hanem esetenként már az alakítója, irányítója is –, mint például a Disznóvér és Dugóhídi Anitában, amelyben a két bűnöző ismerősét összebékíti egy harmadik megölésének árán. Az íróság, az írás, az irodalom és a valóság ilyen hangsúlyos és újszerű megközelítésmódjai összefüggésben állnak a posztumusz kötet talán legnagyobb hozadékával, a személyességnek és az identitáskérdéseknek ezzel a soha nem tapasztalt intenzív és változatos jelenlétével. Ezekben a szövegekben, legyenek bár naplójegyzetek vagy novellák, Gion önmagáról is beszél játékosan és önironikusan, saját alkotói helyzetéről, az irodalomhoz és a környező társadalomhoz való viszonyáról. Arról, hogy milyennek látta önmagát, a régit és Vajdaságból Budapestre kerültet. Ezért joggal írhatta Füzi László a kötet kapcsán: „ nemcsak az írások állnak össze ciklusokká, hanem a ciklusok is egységes kötetté olvadnak össze, az írások egészéből az író hatalmas önarcképe bontakozik ki, ahogy az írásokat is ez az önarckép kapcsolja össze. A stilizált önarckép, természetesen.”

A pályazáró novellák világa ugyanakkor arról is tanúskodik, hogy sok kortársához hasonlóan Gion is számolt, szembenézett a világ és a történetek elbeszélhetőségével kapcsolatos kételyekkel, de felül is kerekedett rajtuk, a kételyt is történetté formálva. Ezek az utolsó novellák, ebben az összefüggésben, a történetek elbeszélhetetlensége helyett épp a Történet legyőzhetetlenségéről, epikai szervezőerejének feladhatatlanságáról szólnak – ahogy tulajdonképpen az egész életmű.