súgó szűrés
keresés

A Dunánál

Rendező
Schiffer Pál, Magyar Bálint
Bemutató
1988.03.10.
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
2 óra 5 perc
A szócikk szerzője
Barkóczi Janka

Az 1980-as évek második felétől az 1990-es évek elejéig tartó időszakban számos olyan történelmi témájú dokumentumfilm készült, amely az addig elfojtott társadalmi emlékezetet aktivizálta. Ezek a filmek azért voltak fontosak, mert alternatívát kínáltak az államszocializmus torzító múltértelmezéséhez képest, és meglepő közvetlenséggel, gyakran elsőként tárgyaltak olyan témákat, amelyekre korábban nem nyílt mód. Ifj. Schiffer Pál (1939–2001) a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdióban kezdte pályáját, majd a Balázs Béla Stúdió kísérleti dokumentumfilmes műhelyében dolgozott. Az itt védjegyévé vált szituációs dokumentumfilmektől eltérő, hagyományosabb módszert alkalmazott A Dunánál című faluszociográfiájában, amelyet később a Köllő Miklós vezetése alatt álló Hunnia Stúdió megbízásából forgatott.

A Hunnia 1981-ben szociológusok bevonásával indított nagyívű vállalkozást. Célja a vidéki Magyarország életének dokumentálása volt, különös tekintettel annak eltűnő, változó jellegzetességeire. Ennek keretében 3 régióban 5 éven át, évente 18 órányi anyag leforgatását tervezték, amelyet Schiffer saját definíciója szerint szerint nem „dokumentumfilmként”, hanem „filmdokumentumként” kell értelmezni. Ezzel a klasszikus értelemben vett filmalkotás helyett egyfajta kutatható, mozgóképes archívumot kívántak létrehozni, mementóként az utókor számára. Az alkotók a munka során azonban több olyan témával találkoztak, amely annyira felkeltette az érdeklődésüket, hogy végül mégis önálló filmet szenteltek neki. Így született meg A paraszti élet változásai című sorozat (Nyugodjak békében [1982], Földi paradicsom [1983], Kovbojok [1985], A Dávid család [1986]), s ennek záróepizódja A Dunánál. A munka kiindulópontját Magyar Bálint korábban a terepen végzett kutatása, a Dunaapáti 1944–1958 című dokumentum-szociográfia adta. Magyar a film társrendezője és riportere lett. A premierre 1988-ban került sor, s a mű ebben az évben elnyerte a 20. Magyar Játékfilmszemlén a Társadalmi Zsűri különdíját, a következő évben pedig a Magyar Filmkritikusok Díját.

A film Dunapataj hét lakójának sorsán keresztül, ítélkezés nélkül mutatja be negyven év történelmét (a főcímben kiírt mottó szerint „elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani”). A riportalanyok mindegyike különböző társadalmi státuszú, más életutat jár be, eltérő politikai elköteleződéssel rendelkezik, kiválasztásuk a Bács-Kiskun megyei nagyközség 1950-es években jellemző keresztmetszetét adja. A film rövid bemutatkozással kezdődik, ebben megismerjük a hét férfit és szűkebb otthoni környezetüket, ahol majd a kamerával rögzített beszélgetések zajlanak. A megszólalók között van asztalos kisiparos, egykori párttitkár, paraszti származású tanácselnök és tanácstitkár, padlássöprőből lett forradalmár, a kulákok közé sorolt parasztgazda, valamint magát elkötelezett propagandistának tartó pedagógus. Az emlékezők kronologikus sorrendben mesélik el a település általuk megélt múltját, amelyben a legrészletesebben és leghosszabban az 1956-os forradalom eseményei jelennek meg. A párhuzamosan szerkesztett beszámolók érdekessége, hogy ugyanazt a történelmi pillanatot eltérő nézőpontokból, különböző értelmezésben mutatják be. A személyes élmények hátterében kibontakozik a helyi közélet és a nagypolitika kettőssége, a vidék és a távoli főváros dinamikusan változó viszonya, valamint megismerjük azokat a motivációkat, amelyek az egyénileg és a családokban meghozott döntéseket indokolták. A forradalmat követően többen elhagyták Dunapatajt és más településen folytatták életüket, volt, aki forradalmi tevékenységéért börtönbe került, az egyik nyilatkozó pedig feleségével az Egyesült Államokba emigrált, ahol vagyonos vállalkozó lett. Az életrajzok hasonlóságai és különbségei nemcsak mikrotörténeti narratívát kínálnak, de a történelem viszontagságait megélő vidéki lakosság érzelmeit és vágyait is felvillantják.

A film kizárólag interjúkból áll, nem látunk benne archív felvételeket, itt-ott régi fényképek illusztrálják az elmondottakat. A képi világ szikár, funkcionális, mentes mindenféle formalizmustól. Reményi József Tamás találó értékelésében a múlt századi nagyregényekhez hasonlítja A Dunánál epikus szerkezetét, melyben bravúros ritmusban, sorra bukkannak fel a hősök, „más-más múlttal és jellemmel”, majd „más-más sebekkel és tanulságokkal” kerülnek ki a történetből. A nyilatkozók párhuzamos monológjai gyakran öntudatlanul is vitatkoznak, felelgetnek egymásnak. Ez a megoldás jellemző a rendszerváltás környékén született történelmi dokumentumfilmekre, ezek alkotói előszeretettel ütköztették az eltérő oldalon állók véleményeit, sokszor egyazon filmen belül szólaltatták meg az egykori áldozatokat és a végrehajtókat. Murai András a szembesítő technika alkalmazásával kapcsolatban hangsúlyozza, hogy ezek az alkotások segítenek feltárni a társadalmi emlékezet fehér foltjait, személyes sorstörténeteket mutatnak be, egyúttal pedig a kortárs társadalom múlthoz való viszonyát is dokumentálják, így fontos szerepet játszanak a rendszerváltás szellemi előkészítésében.

Irodalom

Magyar Bálint, A falusi színtér. A szociológus szemével, Filmvilág, 3. sz., 1988, 20–22.

Murai András, Szembesítés. Történelmi dokumentumfilmek a rendszerváltozás éveiben, Apertúra, 2015. ősz, http://uj.apertura.hu/2015/osz/murai-szembesites-tortenelmi-dokumentumfilmek-a-rendszervaltozas-eveiben/ (Utolsó letöltés: 2019. március 23.)

Reményi József Tamás, Csak egy bűne van. A Dunánál, Filmvilág, 3. sz., 1988, 18–19.