súgó szűrés
keresés

A Holocaust szemei

Rendező
Szász János
Bemutató
2000.10.15.
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
56 perc
A szócikk szerzője
Barkóczi Janka

Steven Spielberg amerikai filmrendező 1994-ben hozta létre a Soá Túlélői Vizuális Történelmi Alapítványt (Survivors of the Shoah Visual History Foundation), amely azóta a világ egyik legnagyobb archívuma lett. Az intézmény munkatársai több mint 50 000 videóinterjút rögzítettek a holokauszt túlélőivel és szemtanúival, de a páratlan értékű gyűjteményben a ruandai, kambodzsai és örmény népirtáshoz kapcsolódó anyagok is megtalálhatók. A projekt célkitűzése, hogy az interjúk segítségével érzékenyítse a kortársakat a téma iránt, és aktívan vegye fel a harcot az előítéletességgel és annak következményeivel szemben. Spielberg ennek szellemében az ezredfordulón arra kért fel öt filmalkotót, a lengyel Andrzej Wajdát, a cseh Vojtěch Jasnýt, az orosz Pavel Csuhrajt, az argentin Luis Puenzót, valamint a magyar Szász Jánost (1958), hogy az interjúk felhasználásával készítsenek egy-egy dokumentumfilmet. Így született meg A Holocaust szemei, amely azért különösen érdekes, mert a dokumentumfilm eszközeivel olyan nézőpontból ábrázolja az eseményeket, amely a rendszerváltás után a hazai játékfilmekben is időről időre előkerül.

A film a gyermekek szemszögéből mutatja be a magyarországi zsidóüldözések történetét a zsidók elleni korlátozó intézkedésektől a koncentrációs táborok felszabadításáig. Az elbeszélést keretbe foglalja egy kislány megjelenése, aki az esőben ázó udvaron különös, régi könyvet talál. Egy pislákoló gyertya fényénél olvasni kezd, így kiderül, hogy egyfajta enciklopédiáról, a témával kapcsolatos fontos fogalmak magyarázatáról van szó. A kötet olyan címszavakat fejt ki, mint holokauszt, barhesz, antiszemitizmus, numerus clausus, sárga csillag, deportálás, gettó. Ahogy fogalomról fogalomra haladunk, a könyv szövege mintegy megelevenedik, archív képek és filmfelvételek visznek vissza a múltba, amelyek között a túlélők is felidézik személyes emlékeiket. A 25 interjúalany megszólalásaiból válogató mű kronologikus sorrendben veszi sorra a drámai eseményeket, az elmondottak kiegészítik egymást, egyetlen nagy elbeszéléssé kapcsolódnak össze. Az otthon intim közegében felvett beszámolók színesek és személyesek, az enciklopédia szenvtelen fogalmazásmódjához képest különösen megrázók. Az interjúk felszínre hozzák a traumát, a beszélők hangja elcsuklik, láthatóan komoly kihívást jelent számukra, hogy elő kell hívniuk a borzalmas emlékeket. A Soá Alapítvány kezdeményezésének és Szász János filmjének jelentősége éppen ebben áll: első kézből, azok előadásában ismerteti meg a történteket, akik a leghitelesebb tanúi a kornak. A film végén Heller Ágnes filozófus, maga is túlélő, összefoglalja az elhangzottakat, azonban a téma ellentmondásaira is felhívja a figyelmet. Úgy véli, hogy a holokausztot nem lehet megmagyarázni és megérteni, és nem szabad egyszerűen a történelem egyik fejezeteként kezelni. Szerinte a holokauszt valójában kívül esik a történelmen, mert tökéletesen irracionális esemény. A túlélők átadhatják ugyan személyes emlékeiket, de a nézőpontjukat mindig befolyásolni fogják a későbbi élményeik, vagyis az a tény, hogy ők maguk túlélték mindazt, ami történt. A valódi tapasztalatról Heller szerint csak a halottak tudnának beszélni, viszont ők nem szólhatnak többé.

Heller Ágnes a Senkiföldje (Jeles András, 1993) kapcsán már írt a gyerekek tekintetének szimbolikus erejéről, miszerint az ő ártatlan pillantásukkal lehet legközelebb kerülni az igazsághoz. Nem véletlen, hogy Szász János is ezt a motívumot ragadja meg, és sorvezetőként használja ahhoz, hogy a rendelkezésére álló hatalmas anyagot valamiképpen rendszerezze. A gyerekek tágra nyílt, ijedt és bölcs szeme olyan vizuális refrénként, átkötő szimbólumként jelenik meg, amely mindent őszintén vizsgál. Szász választása több szempontból is indokolt, hiszen a gyerekek pusztulása a holokauszt egyik legszörnyűbb és legfelfoghatatlanabb tragédiája. A filmben érett fejjel megszólaló tanúk abban az időben maguk is gyerekek voltak, az archív képeken látható tekintetek lehetnének akár az ő tekinteteik… A meggyilkolt hatmillió zsidó között mintegy másfél millió gyermekáldozatról tudunk, néhányuk nevét és az általuk megélt évek és napok számát a filmben kíméletlen mementóként sorolják. A Holocaust szemei egyúttal a szembenézés fontos gesztusát is gyakorolja, hiszen a beszélők a nem-zsidók részvétlenségéről is szólnak, és kimondják, hogy a tömeges deportálások a magyar hatóságok aktív közreműködésével történtek.

A legmegrázóbb pillanatok mégsem a történeti tények ismertetéséhez kapcsolódnak, inkább a spontán felmerülő, személyes emlékekhez. A családi körben elfogyasztott barhesz íze, a deportáltakat kísérő kutya képe, a Mengele doktor előtt zajló fájdalmas elválások részletes leírása hiteles benyomásokat közvetítenek a történtekről, akárcsak a thereisenstadti gyerekrajzok olykor vágóképként használt, naiv ábrázolásai. A film olyan történelmi dokumentumfilm, amely erősen épít az emlékezés pszichológiai folyamatára, a tudat mélyéről felszakadó szubjektív beszámolók erejére. Az interjúalanyok nem a múlt iránt érdeklődő tudós, hanem az azt megtapasztaló hétköznapi ember szóhasználatával fogalmazzák meg emlékeiket, így azok mindenki számára érthetők és átélhetők lesznek. A Holocaust szemei egyike lett azoknak a mozgóképeknek, amelyek használata beépült az oktatásba.

Irodalom

Gelencsér Gábor, Sorstalanság a senkiföldjén. A magyar film és a holocaust – 2. rész, Filmvilág, 11. sz., 2014, 4–8.