A martfűi rém

Valóban megtörtént hazai sorozatgyilkosság históriájára épül Sopsits Árpád filmje. A magyar bűnügyi krónikák egyik leghátborzongatóbb esete a martfűi rém ámokfutása: a teherautó-sofőrként dolgozó Kovács Péter 1957 és 1967 között mintegy féltucat nőt támadott meg a Szolnok megyei kisvárosban. Áldozatai közül ketten túlélték az atrocitásokat, négyen a kéjgyilkos kezei között végezték. A martfűi rém legendáriumához hozzátartozik az úgynevezett justizmord, a bírói tévedés következtében ártatlanra kirótt halálos ítélet is: az első áldozat feltételezett gyilkosa, Kirják János kis híján bitófán végezte, s ártatlanul ült a rém helyett tizenegy évet.

Sopsits, aki íróként is jegyzi a filmet, több nézőpont váltogatásával – avagy ütköztetésével – komplex történetet sző a rém köré: nem csupán a kéjgyilkosság-sorozat krónikájára fókuszál, hanem az azt körbeölelő társadalmi közeget is vizsgálja, mindenekelőtt a hatóságok, illetve a szocialista államapparátus felelősségét. Az ügyész Katona (Trill Zsolt) és a nyomozó Bóta (Anger Zsolt) közreműködésével ártatlanul elítélt, de magát mégis bűnösnek tartó Réti Ákos (Jászberényi Gábor) börtönbeli szenvedéstörténete – és a rab húga, Rita (Szamosi Zsófia) kitartása fivére mellett – párhuzamosan látható a városkában zajló borzalmakkal. Az első gyilkosság után hét évvel újra aktivizálódik a rém, a cipőgyár sofőrjeként dolgozó Bognár Pál (Hajduk Károly). Bóta és az ifjú ügyész, Szirmai (Bárnai Péter) erednek a nyomába, de feletteseik hátráltatják a gyilkos kézre kerítését – nem kívánatos ugyanis, hogy kiderüljön, tévesen ítéltek el egy ártatlant.

A martfűi rém a gyilkos privát pszichózisa és a politikai rendszer között feszélyező kapcsolatot rajzol ki: az elnyomó rezsim, ha nem is közvetlen módon felelős a rém feltűnéséért, annak őrjöngését mégis elősegíti – az emberi életnél fontosabbnak tartja a párt­érdekeket, az egyéni karrierépítést és a tagadást (ahogyan egy elöljáró leszögezi: „Ebben az országban nincsenek sorozatgyilkosok!”). Sopsits filmje nagyrészt ugyan az 1960-as évek középső harmadában játszódik, mégsem hagyja reflektálatlanul az elbukott forradalmat: a nagyhatalmi megtorlás árnyéka befolyásolja egyes karakterek – kivált az alkoholizmusba menekülő Bóta – döntéseit, szűkíti mozgásterüket. A lehallgatás és a fekete autó motívumai azt is érzékeltetik, hogy a puha diktatúrában a kemény diktatúra is továbbél. A martfűi rém ugyanakkor, mint hangsúlyozta a rendező, nem csak az államszocializmus kritikája: az egyéni és politikai érdekek hálózata bármely – minden – rendszerben felülírhatja az erkölcsileg helyes cselekvéseket és döntéseket.

A rendszerkritikai mozzanatok révén gazdag tradícióhoz kapcsolódik A martfűi rém a magyar filmben, műfajilag azonban, ha nem is teljesen új, de előzőleg csak kevesek által járt utakon halad. A filmtörténetben nagy múltra tekint vissza a sorozatgyilkos figuratípusára alapozó pszichothriller (utalhatunk olyan klasszikusokra, mint Fritz Lang M – Egy város keresi a gyilkost [M – Eine Stadt sucht einen Mörder, 1931] című műve, vagy Alfred Hitchcock Psychója [1960], s a bűnügyi filmnek ez az ízlésborzoló alakzata valóságos reneszánszát éli A bárányok hallgatnak [The Silence of the Lambs, Jonathan Demme, 1991] világsikere óta), a magyar filmben azonban – hasonlóképpen más bűnügyi műfajokhoz – igen kevéssé terjedt el. Hazai előzménye alig maroknyi akad: Az áldozatban (Dobray György, 1980) a kéjgyilkos mellékalak csupán, a viktimológia elméletére támaszkodó nyomozó áll a történet középpontjában; Fazekas Lajos 1977-ben készült, de csak 1985-ben bemutatott tévéfilmjét, a Defektet elsősorban hírhedt befejezésének sokkoló képsorai érintkeztetik ezzel a vonulattal; Fehér György Szürkülete (1991) pedig – ahol egy gyermekgyilkosság-sorozat elkövetőjét próbálják kézre keríteni – az úgynevezett fekete szériához tartozik, s radikális stilizációjával teljesen eloldódik a műfajiságtól. A martfűi rém viszont a nyomozással egyenrangú cselekményszálat épít a gyilkos köré: bevezeti a nézőt a bestia privátszférájába, családi életébe – nyomatékosítva az ártalmatlanság látszata és a mögötte rejlő rettenetes titok kontrasztját –, s nem spórolja ki a rémtettek megmutatását sem. A fokozódó kegyetlenség megjelenítése a magyar (tömeg)filmben korábban alig látott hatáselemeket vezet elő, ám bármily kényelmetlen végignézni ezeket a jeleneteket, nem öncélúak: extremizálódásuk érzékelteti, hogy a hatóság minden elvesztegetett pillanata növeli a téteket, a rém egyre gátlástalanabbá aljasul.

Sopsits a pszichothriller más műfaji elemeit is biztos kézzel alkalmazza: a végzetes éjszakai jelenetek hangulatteremtéséhez az expresszív fényképezés is hozzájárul (az operatőr, Szabó Gábor kitűnő munkáját Pármában is díjazták), a rém megjelenése olykor sokkeffektusként hat. A börtönben ártatlanul ülő férfi alakja a tévesen vádolt ember thriller-figuratípusát idézi meg, s Réti és Bognár hasonlósága példázza a műfaj érdeklődését a doppelgänger-kérdéskör iránt (mintha Bognár tenné meg azt, amit Réti csak elgondolni mert). A gyilkos többszörös lelepleződése – felesége és a hatóságok előtt szinte egyszerre bukik le – ugyancsak a műfaj hatásmechanizmusával összhangban álló dramaturgiai lelemény.

A martfűi rémet a pármai filmfesztiválon a legjobb filmnek járó díjjal tüntették ki, itthon a Ma­gyar Filmhéten kilenc díjat kapott, továbbá Szabó Gábor operatőrként, Szamosi Zsófia a legjobb női mellékszereplőként megkapta a Magyar Filmkritikusok díját.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala