súgó szűrés
keresés

A másik ember iránti féltés diadala

Rendező
Igor Buharov, Ivan Buharov
Bemutató
2000.01.07.
Filmtípus
kísérleti film
Filmhossz
1 óra 15 perc
A szócikk szerzője
Beregi Tamás

Szilágyi Kornél (1971) és Hevesi Nándor (1975), azaz Igor és Ivan Buharov a kortárs magyar kísérleti film meghatározó alkotópárosa. Szürrealista-dadaista műveik a mozgókép, a képzőművészet és a zene határvidékén állnak, de filmjeikbe irodalmi szövegeket is beemelnek. Első kisfilmjeik, például a Vasárnap (1995), a Hétfő (1996), a Doszvidanja Mama (1997) után a bohém egri főiskolás társakból (Nyolczas István és Vasile Croat, vagyis Horváth László) verbuvált 40 Labor elnevezésű alkotócsoport keretein belül készítik Program (1998) című nagyjátékfilmjüket. Eközben koncerteket, performanszokat, kiállításokat és szürrealista audiovizuális előadásokat is tartanak. Korai munkáik jellemzője a céhes alkotómódszer: filmjeik szereplői, operatőrei, jelmez- és díszlettervezői, vágói, sőt, forgalmazói is ők maguk.

A másik ember iránti féltés diadala a Buharov testvérek második nagyjátékfilmje. A cselekmény – ha lehet ilyenről beszélni – a csapodár fiatalember, bizonyos Hegyi Imre és az idő végső titkait fürkésző tolókocsis táltos-tudós-álomvadász (Madaras József), továbbá egy titokzatos nyomozás körül forog, amely során néhány öltönyös-napszemüveges ügynök bejárja egy Csajka típusú személygépkocsin a vigasztalan alföldi tájat. Feltűnik a filmben továbbá egy Yugu Parax nevű törpe, egy nehézbúvár és a táltos-vadász lánya, akit először a fehérnépek réme, a Vízibornyú termékenyít meg, később a törpe köt ki egy fához, hogy szájába tömve eljuttassa a hatalom gyakorlóihoz írt politikai pamfletjét.

A hortobágyi hitvilág átszövi az egész filmet. A Magyar népmesék (1977–2011) animációs tévésorozat mesemondója, Szabó Gyula narrálja a váltott (természetfeletti lények által kicserélt) gyermekről és vízibornyúról szóló vészjósló történeteket. A filmnek ez az archaikus rétege szorosan összekapcsolódik a tudós-vadász apokaliptikus próféciájával a fekete katona eljöveteléről. Míg az álomvadász figurája Milorad Pavlics Kazár szótár című szótárregényét idézi, addig a filmben felhangzó versrészletek Nagy László, József Attila költeményeiből valók. A film adózik a zseniális orosz animációsfilm-rendezőnek, Jurij Norsteinnek is: a váltott csecsemővel szaladó ügynök a Mesék meséje (Skazka skazok,1979) egyik jelenetét kelti életre.

A Buharov-ikonográfia jellegzetes eleme az egyént elidegenítő maszk, amelynek eredete nagyon is profán: Szilágyi és Hevesi első filmjeikben maguk játszották a különböző karaktereket, ezért álarcok mögé bújtak. A fekete katonát megidéző bőrruhás-bőrmaszkos alak visszatér később a Hotel Tubu (2002) című kisjátékfilmben. Buharovék művészetében meghatározó elem a víz: a medence, a mélyén zajló különös eseményekkel, a rituális átkelés a folyón. Filmjeik jellegzetes kelléke a kitömött állat, a titkokat sejtető homályos eredetű fénykép. A kozmikus igazság és harmónia keresése nemcsak a nagyjátékfilmekben, de a kisfilmekben is központi szerepet kap: a Jancsi és a libuskákban (2009) a „kozmosz munkásai” például agyrezgések révén veszik fel a kapcsolatot Jancsival, hogy magukkal vigyék egy szebb világba.

Buharovék álomdramaturgiája meglepő képzettársításokkal építkezik. A hétköznapi, a banális súlyos titkok hordozója. A filmben többször beleshetünk egy lakásba, amelyben profán történéseket látunk: egy idősebb nő öltözködik, kutyát dédelget, kártyázik Hegyi Imrével. A voyeurpozíció, a 8 mm-es filmnyersanyag szemcséssége, az elmosódó kép és a zene mégis nyugtalanítóvá teszi a jeleneteket. A posztszocialista banalitás a film végén aztán valami groteszk szörnyűséggé alakul: a háziasszony fekete mágiával hűtlen szeretője, Imre vesztét okozza.

A Buharov testvérek szürrealizmusának nincs igazán előzménye a magyar filmben, alkotásaik inkább a metafizikus film hagyományához, Bódy Gábor, Jeles András, Erdély Miklós vagy Jancsó Miklós filmjeihez köthetők. Grunwalsky Ferenc ugyanakkor „vidéki fauve-oknak”, alulról jött lázadóknak nevezi Buharovékat. Szilágyi és Hevesi újabban a halállal való szinte mániákus foglalkozás miatt mégis inkább „nekrorealistának” definiálja önmagát. Műveik így rokoníthatók az orosz nekrorealista alkotó, Jevgenyij Jufit anarchisztikus videoművészetével.

A halál valóban központi téma Buharovék műveiben, így A másik ember iránti féltés diadalában is. Ott van a tömött buszon szállított koporsóban, amely fölött a CEC ügynökök mondanak tósztot, ott van a búvár be-bevillanó fényképének sarkában lévő gyászszalagban, a Hegyi Imrét ladikján Kharónként szállító fekete katona evezőcsobbanásában, a kitömött fácán gombszemében, a rendelőben sorjázó röntgenfelvételeken, az ortodox templom freskóin, az elásott csecsemőben, a zsákba varrt és vízbe vetett vízibornyúban is. És persze a főszereplőnek ugyan nehezen nevezhető, de a film végére mégis kitüntetett szerepet kapó Hegyi Imre sorsában is, aki vízbe fúl ugyan, ám egy búvárnak köszönhetően új életet kezd a tágas hortobágyi tájban, s a kamera felé szaladva, majd az égre felpillantva megértheti talán azokat a titkokat, amelyeket rajta kívül semelyik mániákus titokvadásznak nem sikerült a filmben.

Igor és Ivan Buharov szürrealista filmje játék a sci-fi, a horror, a fabula, a buddhista tanmese műfajával. A gyönyörű, humoros, rémisztő, provokatív és szívbemarkoló mű az idő és az élet végső kérdéseire keresi a választ. Ezt pedig csak az álmok és az asszociációk adhatják meg – minden történetnél, minden filozófiánál, minden filmelemzésnél hitelesebben.

Irodalom

Bori Erzsébet, Álomalkotó népek. A másik ember iránti féltés diadala, Filmvilág, 1. sz., 2001, 54–55.

Grunwalsky Ferenc, Három szputnyikok. Elhallgatott fiatalok, Filmvilág, 8. sz., 1998, 4–7.

Csuja László, Szép zűrzavar. Gondolatok a Buharovok szerzői világáról, Balkon, 11. sz., 2011, 52–55.