súgó szűrés
keresés

A szél

Rendező
Varga Csaba
Bemutató
1985
Filmtípus
animációs film
Filmhossz
6 perc
A szócikk szerzője
Varga Zoltán

A magyar animáció egyik legsokoldalúbb alakja, Varga Csaba (1945–2012) matematika–rajz szakos tanárként végzett, az animációs mozgóképalkotással amatőrfilmesként ismerkedett meg. Alapítója volt a pécsi Yxilon stúdiónak az 1970-es évek elején, amely az évtized végén csatlakozott a Pannónia Filmstúdióhoz, annak pécsi műtermévé vált. Varga Csaba nem „csak” stúdióvezetőként tette le névjegyét: egyedi filmjei közül a Változások-változatok (1977) mosóporba rajzolt alakzatai a hazai homokanimációt előlegezik; az Időben elmosódva (1980) rajzanimációja Chicagóban Ezüst Hugó-díjat kapott; Az ebéd – Kedvesem főz 1980-as opuszában az ő keze alól került ki a magyar animáció egyik első gyurmakaraktere, aki az Auguszta-sorozat szeleburdi címszereplőjeként tért vissza. Varga Csaba a pártállami rendszerben – annak alkonyán – elsőként alapított önálló animációs stúdiót; az 1989-ben Erkel Andrással közösen indított Varga Stúdió a kilencvenes évek meghatározó hazai animációs műhelyeként részben külföldi megrendeléseket realizált (reklámokat, sorozatokat), részben pedig egyedi animációkat támogatott (itt készült Milorad Kristić nagy feltűnést keltett 1995-ös rajzfilmje is, a My Baby Left Me). Varga, miután a Don Quijote (1999) félórás gyurmafilmjével lekerekítette animációs életművét, haláláig rendkívül intenzív szellemi munkát folytatott: számos könyvet publikált, elsősorban a nyelv- és írástörténet tárgykörében.

Öntörvényű mozgóképes életművének legtöbbet emlegetett tétele az 1985-ös keltezésű rajzanimáció, A szél. Mesterművét többek között Várnában, Hirosimában és Kecskeméten is díjazták. Szellemisége – de nem formai eszközei – alapján A szél Varga korábbi jeles munkájával, az Időben elmosódva vibráló vonaljátékával rokonítható: mindkét mű enigmatikus tűnődés az idő problémájáról. Mint Orosz Anna Ida rámutatott, az idő kérdésköre, a „véget nem érő jelen” érzékeltetése áll a Varga-animációk középpontjában. Az Időben elmosódva párhuzamos montázsa az élethosszig kitartott várakozást állítja kontrasztba a pillanatokba sűrűsödő időmúlással (másodpercek alatt válik a fiatal lány öregasszonnyá), míg A szél a nem múló, lényegében egy helyben álló idő megjelenítését célozza. Az ehhez kidolgozott látványvilág sem Varga korábbi, sem későbbi munkáinak vizualitására nem emlékeztet – amit az is magyaráz, hogy a műveit grafikai tervezőként, rajzolóként, esetenként zeneszerzőként is jegyző alkotó nem ismételte magát: valamennyi alkotásával általa addig nem járt utakra lépett.

A szél vált a kísérletező kedvű művész par excellence kísérleti animációjává: voltaképpen rendezője matematikusi észjárását és zabolátlan képalkotó fantáziáját, avagy a kombinatorikát és a képzőművészetet ötvözi. A 6 perces képkavalkádban – szó szerint – csordultig megtelik a képmező figurákkal, mégsem épül rájuk koherens cselekmény, csak annyi történik, hogy elered az eső, vihar készül, és sötét fellegek tornyosulnak a szélfútta karakterek fölé. A szél a számtalan figura loopolt, azaz néhány másodpercnyi, ismétlődő mozgássorának kollekciója. Csak maroknyi jól azonosítható alakot és cselekvést kiemelve: az idős asszony melléönti a kávét, a fiatal lány hintaszékben dülöngél, a szalmakalapos férfi legyeket hesseget el, a kutya a macska után kap – újra és újra és újra… A képelemek elhelyezése, pozíciójuk váltogatása, illetve annak logikája, hogy a többnyire átlós irányú kameramozgásokból eredő plánváltásoknak köszönhetően éppen melyikükre fókuszál a képkivágat, lenyűgöző kombinatorikai bravúr. A képmező fokozatosan megtelik a figurákkal, s ha kezdetben követhető is, hogy éppen milyen alakokat látunk, az egymásra rétegződő képsorok rendkívül izgalmas kihívás elé állítják a néző figyelmét. Rövid terjedelme ellenére is A szél hihetetlenül zsúfolt apró részletekkel, sokadszori megtekintésre is újnak ható kép- és mozdulattöredékekkel. A különleges mozgáskoreográfiához Melis László minimalista-repetitív zenéje társul, kép és hang párját ritkítóan tökéletes összekapcsolódását eredményezve.

A karakterkészlet kidolgozásához Banga Ferenc grafikusművész tervei kínáltak mintát. Varga Csaba először dolgozott „hozott anyagból” (akárcsak később az 1993-as Bestiákban), de a Banga-stílust saját víziójának megfelelően lényegítette át. A szálkás, borzas vonalalakok – a krampuszarcú ember- és állatfigurák – mindvégig fehér háttér előtt jelennek meg, s tobzódásuk örvénylő kaleidoszkóppá, vagy inkább groteszk karnevállá alakul. Utóbbi asszociációt támasztják alá a naturalisztikusabb mozzanatok: felfigyelhetünk párzó madarakra, ürítő kecskére vagy éppen vizelő férfira is. (Ezt a bizarr karnevált Weisz Béla 1990-es rajzfilmje, a Változó világunk parodisztikus képsorban idézte meg.)

A loopolás kiemelt jelenléte önreflexív olvasatot is lehetővé tesz, az animációs filmek ősének számító optikai játékok ugyanis szintén loopolt mozgássorokat kínáltak a befogadónak – ilyen értelemben A szél az optikai játékok nagyszabású kombinációjaként is felfogható. Nem az első ilyen rafinált önreflexió az animáció történetében; Zbigniew Rybczynski Tangóját (1982), az élőszereplős film és az animáció határsávját hús-vér emberfigurák ismétlődő mozgássoraival térképező művet is eszünkbe juttathatja. A szél azonban nem csupán az animáció eredettörténetére utal vissza: kizárólag grafikai képekre alapozott látványalkotása révén annak képzőművészeti kifejezési lehetőségeit is teljes fegyverzetben mutatja.

Irodalom

Orosz Anna Ida, Folyamatos jelenidő (Varga Csaba 1945–2012), Filmvilág, 9. sz., 2012, 12–15.