Ahogy az Isten elrendeli… – Olga filmje

Mohi Sándor dokumentumfilmje, az Ahogy az Isten elrendeli… – Olga filmje erdélyi magyar közegben exponál a magyarországi romákéhoz nagyon hasonló problé­má­kat. A Mohi állandó alkotótársává vált Tánczos Vilmos erdélyi néprajzkutató (közös alkotásaik például: Gyöngyökkel gyökereztél, 1999; Imádság, 2007; Ott legbelül dal van, 2019) a romániai Alcsíkon gyűjtött bűnről és rabságról szóló népdalokat, majd ezekről terveztek filmet készíteni, ám kutatásaik során rátaláltak a kászonújfalui Dima Olgára, akinek története híven tükrözi a helyi cigány közösség világfelfogását. A több mint egy évet felölelő cselekmény során a kamaszkorában asszonnyá vált, sorsába keserű mosollyal beletörődő Olga és börtönviselt férjének, az ösztönösen cselekvő, kicsapongó életet élő Gergely Attilának egyenlőtlen kapcsolata bontakozik ki, közben pedig az idősebb romák beszámolóin és a filmnek balladai hangulatot kölcsönző melankolikus népdalokon keresztül megelevenednek a közösség múltbeli tragédiái.

Tánczos Vilmos személye biztosítja, hogy az Ahogy az Isten elrendeli… – Olga filmje cinéma vérité vagy – Bill Nichols definíciója szerint – résztvevő dokumentumfilm legyen. Tánczos nemcsak kívülálló riporter, szakmai elkötelezettsége és erős empátiája miatt kifejezetten Ahogy az Isten elrendeli… – Olga filmjének tekintette, hogy segítsen párbeszédet teremteni nemcsak a szereplők és a stáb, de a megismert közösség tagjai között is. Vállaltan provokatív kérdéseivel arra ösztönzi a kászonújfaluia­kat, hogy reflektáljanak életükre és kollektív sorsukra. A rendszerváltás után készült cigány tematikájú magyar dokumentumfilmekben (Gulyás János: „Ahol cigány van, ott már gond van…”, 1995; Kőszegi Edit – Szuhay Péter: Kitagadottak, 2000) a roma identitást mint kettős rendszert a társadalom és a saját csoport felé közvetített önreprezentációk feszültsége határozza meg Pócsik Andrea elemzése szerint. A roma identitás kettőssége többek között abban nyilvánul meg az Ahogy az Isten elrendeli… – Olga filmjében, hogy hacsak nem ragadja el valamilyen szélsőséges érzelem (bánat vagy düh) a szereplőket, kiváltképp a címszereplőt a kamera jelenlétében, mosolyognak még akkor is, ha gyilkosságról, megcsalásról vagy házasságtörésről beszélnek. Tánczos a „mosolymaszk” mögé igyekszik betekinteni, amikor Attila Olga mellé új asszonyt hoz a házhoz, és a szereplők megpróbálják elviccelni ezt a tragikus helyzetet. A néprajzkutató így kommentálja a szituációt: „Töltsenek már egy pohár bort, mert mindjárt én is elsírom magam!” Riporter, operatőr, néző és szereplő között leginkább az utolsó előtti jelenetben mosódik el a határvonal, amikor a megilletődött Tánczos felolvassa Attila testvérének börtönből érkezett levelét: alkotó és felvevőgép egyaránt nyugalomba kerülnek, azaz kamerával a kezében Mohi Sándor is leül a fűbe a romákkal, és megrendülten hallgatja a bezártság hatására öntudatra ébredt fiatalember érzelmes sorait, amelyek óvva intik a bűntől, így a börtöntől a család tagjait.

A cinéma vérité közvetlensége szigorú képkomponálással és rendkívül következetes szerkesztésmóddal társul. Mohi a szereplők lelkében lejátszódó folyamatokat hosszan kitartott közelképekkel érzékelteti, és a tőle megszokott módon a jelentés szolgálatába állította a néprajzi szempontból is fontos, részint Olga által elénekelt dalokat, amelyekre a Kászonújfalu életképeit bemutató montázsszekvenciákat komponálta. „Tizenhat éves vagyok, szeretni már nem tudok, de a babám tanítsa” – énekli a főhősnő, és ezzel nemcsak saját tragikus helyzetét, hanem a helyi nősorsot is jellemzi. Sorstársaihoz (például egy saját férje által féltékenységből meg­gyil­kolt négygyerekes anyához) hasonlóan neki is igen korán kellett anyává és asszonnyá válnia. A kászonújfalui roma nőt a gyors felnőtté válás mellett a kiégés határára sodorja a megalázó helyi szokásjog, miszerint a férfinek megengedett a többnejűség, ha úgy tartja kedve, de a nő „rabláncon” visszavihető, ha „szökni akar”.

Az Ahogy az Isten elrendeli… – Olga filmjét egy keresztelő nyitja, amelyen a szertartás szabályai szerint a szülők megfogadják, hogy „ellene mondanak a bűnnek”, és gyermeküket keresztényi módon nevelik. Ezzel éles kontrasztban áll a kászonújfalui romák hitvilága, amelynek alaptézise szerepel a film címében: akit az Isten arra ítélt, hogy gyilkoljon vagy megöljék, az nem tehet ezellen semmit, hiába fogadott meg mást a keresztelőkor. Ezzel a „balladai konfliktussal” összhangban az évszakok váltakozásának és az emberi sorsok megváltoztathatatlanságának feszültsége is hangsúlyos: ahogy az idő előrehaladtával Olga élete nem fordul jobbra, úgy valószínű, hogy Attila is újabb bűnt fog elkövetni. A fiatal férfi a film végén azt mondja Tánczosnak, hogy hiába nem szereti már a főhősnőt, ha az megcsalná őt egy másik férfival, annak elvágná a torkát még a börtön árán is. „Minek gyermek. Meg én egy gyermek vagyok” – teszi hozzá mintegy reflektálva státuszára, ezzel tulajdonképpen megragadva az egész helyi romaközösség problémáját. Az Ahogy az Isten elrendeli… – Olga filmje nem ítélkezik, de azt sugallja a keresztelői fogadalom és a bűnelkövetés konfliktusával, az anyát legyilkoló rokon, a gyermekei édesanyját megölő férj vagy az önmagát gyerekként definiáló Attila „motívumaival”, hogy a halálesetek, bűncselekmények, illetve ezekkel összefüggésben a sorozatos börtönbüntetések miatt akár generációk nőhetnek fel úgy, hogy nincs más erkölcsi támpont az életükben az „ahogy az Isten elrendeli”-n kívül. Tehát ezek a romák valójában nem tudnak felnőni, a szokásjog, a tradíció és az elszigeteltség arra kényszeríti őket, hogy olykor igen rövid életet éljenek le reflektálatlanul, kvázi örök gyerekként.