súgó szűrés
keresés

Bakaruhában

Rendező
Fehér Imre
Bemutató
1957.05.01.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 31 perc
A szócikk szerzője
Varga Zoltán

Az Erdélyből érkezett, az ötvenes évek hazai filmgyártásában kezdetben dramaturgként tevékenykedő Fehér Imre bár nyolc nagyjátékfilmet rendezett, egyetlen más munkájának értéke és jelentősége sem vetekszik első filmje, a Bakaruhában remeklésével. Közel három és fél millió néző látta itthon, de sikerrel vetítették külföldön is (két tucat országban mutatták be). Bekerült a legjobb magyar filmeket összegyűjtő 1968-as listába, a „Budapesti Ti­zenkettőbe”, s népszerűségét mindmáig őrzi.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Hunyady Sándor rövid novellájából készült Bakaruhában történetének középpontjában a fiatal és jóképű Sándor áll, aki újságíróként dolgozik Kolozsvárott, úri körökben mozog, s az első világháború idején póttartalékos katonai szolgálatot teljesít – ehhez mindössze hetente kétszer (így vasárnaponként) kell magára öltenie a címadó uniformist. Katonaruhában ismerkedik meg a paraszti sorból származó Vilmával: miközben Sándor egyre inkább belegabalyodik a saját magáról szőtt hazugságokba (parasztlegénynek adja ki magát), mind szorosabbra fonódik a kapcsolatuk, s a cselédként dolgozó lány őszintén beleszeret. A tettetések és hazugságok kártyavárát végül Sándor saját elhatározásból rombolja szét: elfogadja a vacsorameghívást ahhoz a famíliához, ahol Vilma szolgál, s ezzel lelepleződik a kettős játék.

A film meglehetősen pontosan követi Hunyady szűkszavú novelláját, még az egyes szám első személyben saját történetét elbeszélő narrátort is megőrzi – ez az elbeszélői fogás nálunk kuriózum, a magyar filmben azóta sem vált gyakorivá. A nem különösebben bonyolult történetet epizódok, mellékszereplők, valamint többértelmű – elsősorban tárgyi – motívumok teszik sokrétegűvé (ezek döntően a film készítőinek leleményei, nem szerepelnek a Hunyady-szövegben). A tönkrement házasság miatt sínylődő cimbora vagy a magát egy flört során valaha grófnak kiadó kolléga a Sándort foglalkoztató dilemmákra adott válaszokat kínáló figurák, akik a férfi megszégyenülését vetítik előre. Vilma jellemrajzát teszik árnyaltabbá – lényének tisztaságát, szeretetteliségét nyomatékosítják – olyan részletek, mint amikor frontra küldött fivérétől búcsúzik a vasút­állomáson, később pedig szerelmét keresi riadtan, amikor azt hiszi, őt is behívták. A Sándort egyre jobban behálózó hazugságok szorítását dramaturgiailag is kiélezetten – a suspense, a késleltetésre alapozó feszültségkeltés eszközével – érzékelteti a jelenet, amelyben Vilma munkaadói, a Bodrogi-család tagjai a tervezettnél előbb térnek haza, s a férfi bujkálni kényszerül előlük. Hasonló dramaturgia jellemzi a pattanásig feszült vacsorajelenetet: Sándor összerezzen, valahányszor azt hiszi, Vilma lép a szobába – ám a pillanatnyi megkönnyebbülések ellenére a férfi éppúgy tudja, mint a film nézője, hogy a találkozás elkerülhetetlen.

Színlelés és valóság ellentétének alapszituációját a tükör(kép), illetve a tükröződő felületek visszatérő, szimbolikus motívuma is rendre aláhúzza (anélkül, hogy a jelképi­ség bármikor is tolakodóvá válna), legyen szó a kávéház kirakatáról vagy Bodrogiék otthonának ablakáról. A Badal János által fényképezett fekete-fehér film képi világa nemcsak a tükörjátékokról lehet emlékezetes, de az érzékletes miliőteremtésről is: belső és főleg külső terekben a kamera rendre együtt mozog a szereplőkkel, előre- és hátrakocsizások, néhol ereszkedő vagy emelkedő daruzások láttatják a városkát, a vurstlit vagy éppen a vonatállomást. A Bakaruhában képépítkezésében – mai szemmel nézve – alig van bármi feltűnő, mértéktartása és mívessége azonban nélkülözhetetlen abban, hogy ritmikailag is éppoly hibátlan szerkezet épüljön ki a filmben, mint dramatur­giailag. (Az 1956-os forgatás után Badal külföldön folytatta karrierjét, ő fényképezte többek között Jacques Tati magnum opusát, a Playtime-ot [1967]).

A Bakaruhában természetesen nem csupán – alkalmasint nem is elsősorban – eddig kiemelt értékei, hanem főszereplőinek játéka miatt vált klasszikussá. A Sándort alakító Darvas Ivánnak és – talán még inkább – a Vilmát megformáló Bara Margitnak köszönhető, hogy a filmben nem az egyébként nagyon is fontos szerepet betöltő társadalomrajz (az úri, polgári réteg és a cselédsorban élők „osztályellentéte”) válik meghatározóvá, s nem is a történelmi háttér (amely értelemszerűen a világháborúval szintén megjelenik), hanem az érzelmi viszony ábrázolása. A szépen induló, reményteli, ám annál keserűbb végkifejletbe torkolló kapcsolat a kiszolgáltatottság tapasztalatára irányítja a figyelmet; az ötvenes évek második felének más magyar filmjeihez hasonlóan a Bakaruhában a „cselédsorsot” is tematizálja. Ám benne – ellentétben például az Édes Annával (Fábri Zoltán, 1958) – a konfliktus nem vezet robbanásszerű végkifejlethez. Ellenkezőleg: a megsebzett lélek gyötrődése és a meg­alázottság ellenére is megőrzött tartás ambivalenciája szívszorító erővel jelenik meg abban, ahogyan Vilma távozik. „Sohasem láthattam többet” – így szól a novella utolsó mondata, s a film záróképe szavak nélkül is tökéletesen érzékelteti, hogy Sándor és Vilma utoljára találkoztak. Az életét megtépázottan folytató ember továbbállása olyan befejezést kínál, amely a drámaiság visszavonását lebegteti meg. Márpedig a drámaiatlanság a modern filmben válik igazán nyomatékossá: zárása révén a Bakaruhában a modern magyar filmművészet felé tett lépésként is értelmezhető.

 

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala

Irodalom

Gelencsér Gábor: Forgatott könyvek. A magyar film és az irodalom kapcsolata 1945 és 1995 között. Bp., 2015, Kijárat – Kosztolányi Dezső Kávéház Kulturális Alapítvány.

Veress József: Bakaruhában: In Karcsai Kulcsár István – Veress József (szerk.): Magyar filmkalauz. Negyven év száz magyar nagyjátékfilmje. Bp., 1985, Magyar Filmintézet–Magvető.