Dalolva szép az élet

Az államosítás Magyarországon 1948 nyarán érte el a filmipart. Ettől kezdve a gyártás minden területe és eszköze egységes felügyelet alá került és a filmkészítés összes fázisát az állam finanszírozta. Az új rendszert Révai József népművelési miniszter irányításával alakították ki, aki 1949-től 1953-ig állt a kultúrpolitika élén. Ezt az időszakot a magyar filmtörténet a sematizmus koraként jegyzi, mert az előre meghatározott tématerv szerint készült mozgóképek forgatókönyve és stílusa elsősorban a politikai vezetés ideológiai elvárásai­nak próbált megfelelni. Mivel a Rákosi-kor szigorú cenzúrája minden alkotótól ugyanazt várta el, a filmek sablonossá, kiszámíthatóvá váltak, a cselekményben és a karakterek kidolgozásában gyakran hasonló, jól ismert sémák ismétlődtek.

A filmes szakma a világháborús években komoly veszteséget szenvedett, a korai hangosfilm idején dolgozó munkatársak közül sokan meghaltak, eltűntek vagy elhagyták az országot. Akik maradtak, mint például Keleti Márton, az új feltételek mellett folytathatták a munkát. Keleti az 1930-as években olyan kiemelkedő alkotók mellett kezdte filmes pályáját, mint Fejős Pál és Székely István. Az évtized végétől a zsidótörvények miatt nem dolgozhatott, de a háború után folytatta filmes karrierjét, és ő rendezte az új korszak első nagyjátékfilmjét, A tanítónőt 1945-ben. 1948-tól 1973-ban bekövetkezett haláláig a Hunnia Filmgyár utódjaként működő Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat alkalmazásában állt, és szép sikereket ért el minőségi szórakoztató filmjeivel.

A Dalolva szép az élet középpontjában a váci gépgyár Ezüstlant nevű munkáskórusa áll, amely valaha híres volt, de előadásaival többé már nem tudja megszólítani a közönséget. Réz Győző, a reakciós, öntelt karnagy az éhezésről és szenvedésről szóló régi dalokat erőlteti, pedig a tagok szívesebben énekelnének vidám indulókat és a fényes jövőről szóló győzelmi énekeket. A gyár fiatal dolgozói Torma Feri vezetésével új dalárdát alapítanak, ahol népszerű, kortárs tömegdalokat adnak elő. A csoportba belép a háborúban mártírhalált halt egykori bajtárs lánya, Zsóka is, akit gyengéd érzelmek fűznek Tormához. Az idősebbek és a fiatalok kórusa között rivalizálás indul, a viszályt Réz karmester és a nyugati zenéért rajongó, legtöbb idejét tánciskolában töltő „Swing” Tóni akciói egyre jobban elmérgesítik. A konfliktus a termelés eredményességét is veszélyezteti, még Torma Feri és az öreg Berta bácsi közösen kifejlesztett újítása is majdnem meghiúsul. Miután az intrika lelepleződik, a dolgozók kibékülnek, majd együtt indulnak Budapestre, hogy az Operaház ünnepélyén lépjenek fel az új kor szellemiségét tükröző előadásukkal. A történet a Gellért-hegyi Szabadság-szobor erőt és reményt sugárzó képével zárul.

Keleti Márton alkotása a sematizmus jellemző műfaját képező termelési filmek egyik első példája. Ezek a mozgóképek kortárs közegben, általában gyárakban és üzemekben játszódnak, hőseik a munkások. A cselekmény konfliktusa gyakran a haladó szellemű dolgozók és a régi, megszokott gyakorlathoz ragaszkodó kollégák, illetve a rendszer aláásásán munkálkodó reakciós elemek között alakul ki. Az ilyen filmek célja elsősorban a nézők nevelése, de gyakran alkalmazzák a szórakoztató műfajok, például a bűnügyi filmek vagy éppen a vígjátékok megoldásait. Keleti a zenés színpadi produkciók világából érkezett a szakmába, így a Dalolva szép az élet forgatása során ezt a tapasztalatát kamatoztathatta. A produkció operatőre Hegyi Barnabás volt, a két szerelmes fiatal szerepében Soós Imrét és a filmszínésznőként itt debütáló Ferrari Violettát láthatjuk. Figyelemre méltó azoknak a mellékalakoknak az ábrázolása, akik a túlságosan kiszámítható történetet színesítik, különösen a bohókás, elfuserált bűvésztrükkökkel kísérletező könyvelő figurája, Latabár Kálmán megformálásában. Latabár komikus jelenetei azért is fontosak, mert lazítják a hangvételt, segítenek abban, hogy a komoly propagandaüzenet befogadhatóvá váljon.

A filmet 1950 júliusában elsőként a Karlovy Vary-i Filmfesztivál közönsége láthatta, ahol versenyen kívül került a programba. Szeptember elején a diósgyőri vasgyár dolgozói számára szerveztek díszelő­adást, majd szeptember 24-től Budapesten is vetítették a mozikban. Az alkotást a közönség és a szakma alapvetően jól fogadta, de bizonyos kritikai észrevételek is elhangoztak. A Filmművészeti Szövetség vitáján megjelenő szovjet filmrendező, Vszevolod Pudovkin a dicsérő szavak mellett kifogásolta, hogy a dolgozókat bölcsen terelgető párttitkár alakja nem igazán kidolgozott és nem kap elég teret a cselekményben. A film ezzel együtt is megfelelt a szocialista realizmus esztétikai kritériumainak, közérthető, optimista és a kommunista jövőt építő közösség elsőségét hangsúlyozza az individuá­lis törekvésekkel szemben.