Egon & Dönci

Technikatörténeti szempontból bizonyos művek akkor is a filmtörténet mérföldkövének számítanának, ha máskülönben érdemtelen alkotások volnának. Roppant örvendetes tehát, hogy a 2007 végén bemutatott Egon & Döncit – s nem a néhány hónappal később debütált A kis Vukot (Gát György, 2008) – illeti az első hazai egész estés számítógépes animáció titulusa. A 3D-s CGI-animációt (a betűszó a számítógépes képalkotást, animációt jelöli: computer-generated imagery) a tucatnyi főből álló egri csapat, a kommuna.org készítette mintegy két év alatt. Nem vettek igénybe állami támogatást; előzetesként elkészített részletek alapján találtak magánbefektetőt (Gálicza Andrea) és megrendelőket – Dél-Amerikától Kelet-Európáig. A munkatársak közül kiemelendő a vezető animátor Tóth-Pócs Roland, aki később a Kecskemétfilm alkotójaként meghatározó szerepet töltött be a stúdió CGI-animációs tevékenységének kibontakoztatásában.

A hetvenöt perces Egon & Dönci epizodikus története a tudományos fantasztikum utazásnarratívájára, az „űrodüsszeiára” épül: az idilli bolygón éldegélő emberke, Egon, és gömbölyded, két lábon járó macskája, Dönci űrutazásra adják a fejüket, miután otthonuk közelében landol a földi életről hírt adó Voyager–3. Útjuk során bebarangolják a Naprendszert, s számos akadályt kell leküzdeniük (hol túl közel kerülnek a Naphoz, hol túlságosan távol sodródnak tőle), mielőtt elérik úti céljukat. A Föld azonban már egyáltalán nem olyan, amilyennek a híradás mutatta: Egon és Dönci az elsivatagosodott, terméketlen, lakhatatlan planétán csak egyetlen emberrel, Bobóval találkozik. A duó végül – a fekete lyukban átélt időugrás következtében – visszatér a saját bolygójára.

Nem csak a digitális képalkotás elterjedésének köszönhető az Egon & Dönci: a film számos ponton kapcsolódik a hazai, sőt a nemzetközi animáció hagyományaihoz is. Az űr­utazó főszereplők kettőse előhívja a magyar Mézga Aladár különös kalandjai-sorozat (Nepp József és mások, 1971–72) és az angol Wallace és Gromit-filmek nyitánya, A nagy sajttúra (Wallace and Gromit: A Grand Day Out, Nick Park, 1989) emlékét. Egon az Adam Elliot-féle gyurmafigurákra emlékeztet (kivált Harvie Krumpetre), míg Dönci az animációs filmben rendkívül kedvelt macskafigurák táborát gyarapítja. Hogy tagolt beszéd nem, mindössze dünnyögés, motyogás, kuncogás hagyja el a szereplők száját, az a hazai gyurmafilm-sorozatok gügyögő figuráit, Augusztát, Sebaj Tóbiást és Zénót idézi; míg azok a képsorok, amelyek a kozmosz emberi tudattal fölfoghatatlan távlatait láttatják, a James és John Whitney, illetve a Jordan Belson nevével fémjelzett avantgárd animációkhoz kötődnek. A végkifejletben az ökológiai krízis nyomatékosítása Reisenbüchler Sándor azon filmjeire rezonál, amelyek ugyancsak a sci-fi műfajának motívumaival ötvözve jelenítenek meg hasonló szorongásokat (Pánik, 1978; Ecotopia, 1995; A fény pillanata, 2002). A Föld lakhatatlanná válását láttató fotómontázs, amely átmenetileg megtöri a számítógépes képalkotás dominanciáját a filmben, formailag sem áll távol a reisenbüchleri montázsok szellemiségétől – ezek a képsorok még egy lehetséges párhuzamra, Godfrey Reggio egész estés kísérleti dokumentumfilmjére, az ember és természet viszonyát fürkésző Kizökkent világra (Koyaanisqatsi, 1982) is ráirányítják a figyelmet. Az Egon & Dönci bemutatása óta csak még inkább elmérgesedett ökológiai krízis által keltett düh, felháborodás, keserűség és tehetetlenségérzet szabadvers formájában is megfogalmazódik, amelyet a vége főcímen olvashat a néző.

Mint látható, az Egon & Dönci számos, egymástól módfelett eltérő inspiráció ötvözésére tesz kísérletet, s a széttartó elemek egymás mellé rendelése más szempontokból is megfigyelhető benne. Az epizodikus cselekményvezetés klipszerűen vágott és felpörgetett tempójú, illetve meditatív jellegű, lassan hömpölygő képsoroknak egyaránt teret ad; a hangulati tónus egyik szélsőségét a bolygó pusztulásának döbbenete jelenti, a másikat pedig a Döncihez kötődő komikus közjátékok sora jelöli ki; utóbbiak az űrutazás – szó szerinti – emelkedettségét is kizökkentik bicebóca burleszkhumorukkal. A szuggesztív zenei anyag is sűrűn él hangnemváltásokkal, a melankolikus muzsikától Beethoven V. szimfóniáján át a gyorsított szekvenciát aláfestő, a szárnyasok hangképzéséből zörejzenét fabrikáló „csirkeduettig”. A képépítkezést illetően azonban, leszámítva az említett fotómontázs beiktatását, az Egon & Dönci sokkal egységesebb: legjellegzetesebb látványeleme a virtuális kamera áramlásszerű folyamatos mozgása. A használati tárgyak között áthaladó vagy éppen meteorok mentén sikló képmozgás a süllyedést és az emelkedést, a távolodást és a közeledést váltakoztatja a beállításokban. Az Egon & Dönci vizualitása ezáltal a súlytalanságot és a lebegésélményt már azelőtt a képépítkezés szervezőelvévé teszi, hogy űrutazásuk során a főhősök is megtapasztalnák ezeket az élményeket.

Az Egon & Döncit nem követte az egész estés magyar CGI-animáció konjunktúrája. Az olyan egész estés CGI-filmek viszont, mint az alig egy hétig vetített Cycle (Sóstai Zoltán, 2013), vagy a nagyobb nyilvánosságot kapott, de szabadszájúsága miatt csak szűkebb közönséget célzó Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja (Miklósy Zoltán, 2015), ugyancsak a kis stábok által kivitelezett produkciókat példázzák: ennyiben a kortárs magyar CGI-animáció az Egon & Dönci által kitaposott úton indult tovább.