Egy újabb nap

Hasonlóan ahhoz, hogy a magyar animációs film megszületését több személyhez társíthatjuk (Kató-Kiszly István pionírszerepéhez éppúgy, mint Macskássy Gyula évtizedeket átfogó, az animációsfilm-­készítést meghonosító tevékenységéhez), úgy a számítógépes animáció hazai megjelenése és elterjedése is számos alkotónak köszönhető. A kezdeteknél Mata János, Bódy Gábor és Bartók István nevét feltétlenül meg kell említeni. Mata János televíziós sorozata, a Mikrobi (1973–1975) egyik visszatérő – az űrhajó felszállását és repülését mutató – képsorának megalkotásához számítógépes programot is használtak. Bódy Gábor a Balázs Béla Stúdióban készítette a Pszichokozmoszok című kísérleti filmet 1976-ban: az experimentalizmuson belül is extrémnek mondható mű kizárólag számítógéppel létrehozott, elemi képtartalmak (fekete háttér előtt látható fehér pöttyök) véletlenszerű – a számítógép által ­variált – mozgássorát vonultatja fel tizenkét percen át. Bartók István 1982-es Dimenziókja pedig, amelyben geometriai formák mozgása látható, a Pannónia Filmstúdió első számítógépes animációja volt.

A számítógépes animáció (vagy a jelölésére használt betűszóval élve: CGI-animáció) hazai kibontakozása már a rendszerváltást követő időszakra datálható. Az az alkotó, aki elsőként vált a magyar CGI-animáció valódi auteur-jévé (szerzői filmes művészévé), a rajzfilm felől „érkezett” erre a területre. Tóth Pál a Pannónia Filmstúdió kecskeméti műtermét megalapító csapat tagjaként lépett pályára. Kecskeméten készült sorozata, a Leo és Fred (1984–1986) már a CGI-animációi jellegzetességeit körvonalazza: ilyen a cselekményességgel szemben a lírai hangvétel érvényesítése, illetve a drámaiatlanság, a holt idő és a szemlélődés szépsége iránt mutatott érdeklődés. A Leo és Fredet követően az alkotó közel egy évtizeden át Belgiumban dolgozott, ott ismerkedett meg közelebbről az egyszemélyes animációsfilm-alkotást is biztosító számítógépes lehetőségekkel. Miután hazatért, a kilencvenes évek közepén Szegeden
alapította meg Paja Film névre keresztelt vállalkozását. Bő másfél évtizeden keresztül innen kerültek ki CGI-animációs rövidfilmjei: Szezonvég (1996); Esti dal (1997); Egy újabb nap; A szentjánosbogarak nemi élete (2000); Tél (2001); Rajzfilm (2005); Éjszakai horgászat (2007); Kicsi rigó (2009); Zápor (2012).

Néhány kivételtől eltekintve – mint a Kodály-zenére készült, a szolmizációs kézmozdulatokat láttató Esti dal és a csoportmozgásokat előtérbe helyező, innovatív módon fényeffektusokat animáló A szentjánosbogarak nemi élete –, Tóth Pál animációi bizonyos értelemben monodrámák: magányos horgászt, asztala fölött gubbasztó rajzolót vagy akár olvadásra ítélt hóembert helyeznek főszerepbe a konfliktusmegoldó cselekménybonyolítást teljesen elvető, inkább állapotrajzokat kidolgozó filmjei. Az alkotó valamennyi műve közül talán a legkülönösebb remeklés az Egy újabb nap – mindenesetre az egyik legelismertebb filmje: számos díjjal tüntették ki, az 1999-es Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon például három jelentős kategóriában is első díjat nyert.

A szikár, mindössze két helyiségben (a háló- és fürdőszobában) játszódó Egy újabb nap valamennyiünk számára ismerős helyzetet sűrít 8 percbe: a korai kelések, a gyűrött ébredések, a kába reggelek élményét. Ám a banális szituációt drasztikusan átlényegíti, hogy nem egy embert látunk kikászálódni az ágyból, elbattyogni a fürdőszobába, megmosakodni, majd szép lassan felöltözni – hanem egy ruhakollekciót: az ingujj csapja le a csipogó ébresztőórát, a mellény veti le magáról a takarót, s a tisztálkodás a zörgő-zötyögő mosógépben zajlik. Az öltözködés folyamata pedig nem más, mint annak az embernek az összeállítása – a végtagoktól a belső szerveken át a fogsor beillesztéséig –, aki a ruha tulajdonosa. Az „elkészülő” emberfigura igen stilizált, megjelenítése nem törekszik realista ábrázolásmódra, ahogyan Tóth Pál későbbi művei is stilizált humánfigurákat szerepeltetnek.

Az ember és a ruha „hierarchiájának” felcseréléséből fakadó groteszk humor kifejezetten bizarr az olyan gegeknek köszönhetően, mint amikor kinyitható táskaként látjuk az ágyra ledobott pocakot, a szekrényben a tüdő és más belső szervek zakóként lógnak, a padlóra hulló szemgolyók pedig üveggyöngyökként gurulnak el. Mintha Jan Švankmajer szürrealista gyurmafilmje, a Sötétség, világosság, sötétség (Tma, světlo, tma, 1989) magyar párdarabját látnánk: az emberi test összeáll(ít)ásának folyamata a cseh mesternél az egyedfejlődés, illetve a születés allegóriáját kínálja, Tóth Pál viszont a már felnőtt egyén identitásvesztésének veszélyére figyelmeztet, a mindennapok személyiséget felőrlő-elmosó hatására kérdez rá.

A végszó mindazonáltal „visszaperli” a tervrajzszerűen összeállított embertesthez az egyéniséget és az egyediséget: egyfajta lélekadó gesztus, hogy főhősünk rájön (amikor megpillantja a róla készült fénykép hátulján a feliratot), hogy neve is van. Felemelő és szívbemarkoló a zárókép: nevének ismételgetése közben búcsúzunk „Paul”-tól (a nyílt önreflexió Tóth Pál egyéb animációinak is védjegye), mialatt az előzőleg csak zörejhangokból építkező hangsávon felhangzik a rendező által komponált – a vége főcímet kísérő – zene.

Tóth Pál merészen egyéni, a korszerű technikát a lassúsággal és a szemlélődéssel ötvöző CGI-animációs művészetének aligha akad párja a magyar mozgókép-művészetben. Nem véletlen, hogy Szemadám György a japán költészetből ismert haiku-műfajban jelölte meg a Tóth Pál-animációk valódi szellemi rokonát.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala