Garabonciák

Keresztes Dóra a magyar animáció azon alkotói közé tartozik, akik a képzőművészet felől érkeztek az animációsfilm-készítéshez. A tipográfusként végzett, könyvillusztrátorként is alkotó művész a hetvenes évek végén, „külsősként” kapcsolódott be a Pannónia Filmstúdió egyedi filmes tevékenységébe: először háttereket tervezett férje, Orosz István debütáló animációja, az 1977-es Csönd számára. Keresztes Dóra első saját filmje egy évvel később készült – bár a Holdasfilm stáblistája Keresztes és Orosz kettősét tünteti fel rendezőként, a mű mégis Keresztes Dóra összetéveszthetetlenül egyéni animációsfilmes stílusát alapozta meg.

A Keresztes-animációk szinte tankönyvbe illő példái annak, hogy adott alkotásnak – a szerzői elmélet kedvelt frázisával élve – akár néhány képkockáját látva is beazonosíthatjuk, ki a szerzője. A Holdasfilmtől a legutóbbi Keresztes-animációig, a Világnak virága, virágnak világáig (2017) készült tíz alkotás rendkívül egységes animációsfilm-csokor, amelyből csupán egy-két kivétel szakít a jellegzetes stílussal. Utóbbiakat Keresztes és Orosz ugyancsak együtt jegyzik, s egyikük védjegyszerű stílusa sem domináns bennük: az Aranymadár (1987) Pilinszky János verses meséjének adaptációja, az Arcok (1999) kollázsfilm.

Keresztes animációi rövidek ugyan – négy-öt percnél egyik sem hosszabb –, de az átváltozások kavalkádja módfelett sűrű szövésűvé teszi őket. A képépítkezésüket uraló metamorfózisok egyik különlegessége ritmikai jellegű: bár nem ritka, hogy néhány másodperc alatt a figurák többször átváltoznak, az átalakulások kecsesen bontakoznak ki, halmozásuk nem kelt zsúfolt hatást. Ebben közrejátszik vizuális tagolásuk is: a metamorfózisok megkomponálásában a képmező közepét körülfogó íves mozdulatok, illetve a teljes kört leíró mozgások kulcsfontosságúak. Nem meglepő ekként, hogy a saját farkába harapó kígyó ősképe rendre visszatér Keresztes filmképein, ám általában mielőtt a kör bezárulhatna, a kígyó valami mássá változik.

Az átváltozásos képsorok további sajátos jegye, hogy szembeötlően egységes ikonográfiára építenek. Keresztes valamennyi animációjára érvényes, amit a Holdas­film koncepciójáról fogalmazott meg az alkotó: „Hancúrozás a képek és a filmi eszközök között valahol a népművészet és a szürrealizmus határvidékén.” A művész animációi a folklór és a költészet által ihletett könyvillusztrációinak vizuális világát viszik vászonra, amelyben síkszerű és különös figurák vonulnak fel: az emberi, az állati és a növényi alakzatok nemcsak egymást követik a végtelen körforgásokban és átváltozásokban, de egymásba is olvadnak. Keresztes filmképeit szárnyas vagy haltestű emberalakok, maszkszerű arccal megmintázott rejtélyes figurák töltik be. Az emblematikus figurastilizáción túl a Keresztes-animációk legfeltűnőbb vonása a szerfelett színes látványvilág: egyetlen fekete-fehér animációját, a De profundist (2002) leszámítva az alkotó mozgóképei mind szivárványszínekben pompáznak.

Nem kivétel az imént felsorolt jellegzetességek alól a Garabonciák sem, sőt sok tekintetben Keresztes stílusának legmívesebb példájaként tekinthetünk rá, amely kép és hang szervesebb egységét dolgozza ki, mint az előzményként – és akár ikerfilmként – felfogható Holdasfilm. A Garabonciákban a markáns látványvilág és a rituális szövegekből s tagolatlan hangokból összegyúrt hangsáv már egyenrangú komponensei a műnek, a Holdasfilmben viszont a megzenésített mondókákat inkább mintha csak illusztrálná a képek sora. Hangvételében ugyanakkor kivételesnek mutatkozik a Garabonciák, mert a Holdasfilmhez és a későbbi Keresztes-animációk többségéhez képest komorabb sugallatú alkotás. Míg a Weöres Sándor és Pásztor Béla versei, mondókái alapján készült Holdasfilmben szinte végig felhőtlen játékosság dominál, addig a Garabonciák archaikus elemeket idéz fel: ősi varázsszövegekkel, a sámánhit emlékeivel társítja az ezúttal is a szabad asszociációk kötetlenségét idéző módon szerveződő látványvilágot (a címadó szó is archaizál: különleges képességgel bíró, rontást okozni képes személyre utal). A kimérten előadott sámánszöveg – kiváltképpen annak refrénszerű sora: „Szíved akkor fájduljon meg!” –, illetve a huhogásokat és csiviteléseket, morajlásokat és kántálásokat magába olvasztó kísérőzene szorongáskeltő hangulatot teremtenek. Akárcsak Keresztes Dóra más animációi (az Aranymadár kivételével), úgy a Garabonciák sem elbeszélő jellegű film, de a látványvilág visszatérő motívumai szorosabb kapcsolatokat szőnek a titokzatos képek között: ilyenek az arc nélküli szempárok, a repdeső-verdeső madárfigurák, a templomtornyok és a spirális alakzatok. Ezeknek a mozzanatoknak is köszönhető, hogy a Miskolcon és Espinhóban díjazott Garabonciák egyike a magyar animációs film leginkább hipnotikus hatású remekléseinek.

A Holdasfilm és a Garabonciák narrátorszöveggel kísért képalkotását Keresztes későbbi filmjei közül a Mosolygó szomorúfűz (2001), a De profundis, az Egyedem-begyedem (2005) és az Álommalom (2009) nem folytatta, ezek a művek az átváltozások áradatát csak zenével ötvözik. A Kecskeméten készült munkákkal, a rajzolt vagy festett képek helyett rendhagyó módon papírkivágásos látványvilágot alkalmazó, gyerekmondókákra komponált Eszterlánccal (2014) és a népi imádságokat felhasználó Világnak virága