súgó szűrés
keresés

Hé, Te!

Rendező
Szoboszlay Péter
Bemutató
1976
Filmcím
Hé, Te!
Filmtípus
animációs film
Filmhossz
7 perc
A szócikk szerzője
Varga Zoltán

Dániel Ferenc filmkritikus méltatása szerint Szoboszlay Péter 1976-ban készült animációs rövidfilmje, a 7 perces Hé, Te! „a magyar filmművészet egyik maradandó értékű, reprezentáns alkotása; s lesz majd évtizedek múlva is”. Szoboszlay Péter (1937) a Pannónia Filmstúdióhoz az 1960-as évek legelején csatlakozó fiatalok közé tartozott, aki Macskássy Gyula mellett töltötte „inaséveit”, a Peti-sorozat (1962–1967) és reklámfilmek hátterein dolgozott. A Ha én felnőtt volnék című 1964-es Janikovszky-adaptációval induló rendezői életmű rendkívül változatos: Macskássy reklámgrafikái és karikatúrái mellett éppúgy hatott rá az angol Sárga tengeralattjáró (Yellow Submarine, 1968) pszichedelikus szürrealizmusa, mint az amerikai Saul Bass animált főcímeinek rafinált minimalizmusa vagy a lengyel Jan Lenica enigmatikus művészete. A Szoboszlay-filmekben ugyanakkor visszatér a gyermekkor iránt mutatott érdeklődés, a gyerek és a szülő kapcsolatára irányuló figyelem, továbbá a társadalmi kérdések nyomatékosítása; stiláris szempontból pedig a beszédhanggal folytatott kísérletezés – főként dokumentumjellegű szövegprodukciók felhasználása –, valamint a képalkotásban az átváltozások kitüntetett szerepe szerzői jellegzetesség. A Szoboszlay-filmek zöme bár rajzanimáció, az alkotótól más formák kipróbálása vagy akár a formák keverése sem áll távol, amint azt a pálya második felének – az 1981-től Kecskeméten töltött évtizedek – filmtermése bizonyítja, például a Szent Mihály-napi játékok (1992) vagy a Gyerekek vörös tájban (2013).

A rajzfilmek közé tartozó Hé, Te! Szoboszlay koncepciója szerint az erőszaknak és az agressziónak „az egyénre gyakorolt torzító hatását próbálja megmutatni és tetten érni”. Történetének névtelen figurájára egyszer csak ráüvöltenek (a címadó szavakkal), s menekülését követően a férfi az otthonába bezárkózva próbál nyugalomra lelni, mindhiába. Előbb rettegése hatalmasodik el rajta, utóbb viszont – miután felfedezi, hogy a terrorizáló szavakkal maga is mások felé kerekedhet – a hatalom- és pusztításvágy: a „Hé, Te!” kiáltást-megszólítást átokformulaként ismételgetve otthonának tartozékait éppúgy megsemmisíti, mint a kultúra és a civilizáció értékeit. Ahogyan a főhős által lecsapott hernyóból mégis kikel a pillangó (a Szoboszlay-életmű leggyakrabban variált motívuma ezúttal áldozattá válik), úgy a „Hé, Te!” sötét varázsigéje bizonyul olyan gubónak, amelyből a mániákus rombolás halálhozó „pillangója” szabadul ki a filmben.

A Hé, Te! a Szoboszlay-filmekben rendre fókuszpontba helyeződő dilemma (egyén és hatalom diszharmonikus viszonya) vizsgálata során pszichológiai mélységekig ás le: a figurastilizáció és a térszerkezetek módosulásai segítségével a félelem és a paranoia állapotait jeleníti meg. A főhős méretarányainak és az őt körülvevő belső terek – otthona, vagyis inkább lakása szobáinak, folyosóinak, falainak – változékonysága érzékelteti a csapdahelyzetet: hol eltörpül a főhős, hol összekuporodva betölti a képet. A szorongáskeltő hatást növeli, hogy a férfit és az enteriőröket szikár, többnyire fekete-fehér grafika jeleníti meg. A Hé, Te! vizuális kidolgozásának legfőbb különlegessége a képmező leszűkítése: a főhős otthona voltaképpen doboznak látszik, amelynek „hiányzó” (láthatatlan) hatodik lapján keresztül nézhetjük, mi történik „odabent” – a filmkép keretén belül a belső keretben. Ez a vizuális megoldás egyfelől izgalmas kontrasztot létesít a doboz-otthon, a lakás-kocka kimért és rideg geometrikus absztrakciója és az átváltozások elevensége, lüktetése és elbizonytalanító hatása között. Másfelől a félelem és a paranoia állapotában átélt beszűkülésnek is felettébb találó képi megjelenítését kínálja.

Bizonyos mozzanatok korábbi Szoboszlay-filmekhez kapcsolódnak. Az elnyomott egyén elnyomóvá válása (ártalmatlanabb változatban) megfigyelhető már a Ha én felnőtt volnék-ban is. (A gyerekmotívum kivételes módon hiányzik a Hé, Te! esetében, gyerekfigura csak az emlékfoszlányokként értelmezhető rövid snittekben tűnik fel.) A tudattartalmakat, asszociációsorokat ugyancsak megjelenítő Aki bújt, bújt (1968) bújócska-szituációjának radikalizálása érhető tetten a Hé, Te! világában. Míg előzőleg képzeletbeli játék a bújócska, itt már a veszély és a fenyegetettség érzetére adott elkeseredett válasz. Visszatérő karakter Szoboszlaynál a mindennapokra rátelepedő „privátzsarnok”: a Sós löttyben (1969) az anya/anyós, a Rend a házban (1970) esetében a házmester, az Össztáncban (1972) a tanárnő tölti be a szerepkört. A Hé, Te! ennek a figuratípusnak az „eredettörténetét” fürkészi, s a hatalmaskodás pszichopatológiáját állítja középpontba. A Sós lötty és a Rend a házban már megmutatta, hogy a nyelv és a beszéd ártó fegyver is lehet, s ezt a koncepciót a Hé, Te! viszi a végletekig. Míg a film első felében a csend és a zörejek dominálnak a hangsávban, második felét az átokformula kényszeres ismétlése uralja, amely őrjöngő nevetéssel váltakozik, miközben könyvet, katedrálist, szobrot égetnek porrá a varázsszavak. Szoboszlay filmje nem zárul – nem is zárulhat – feloldással: az erőszak spirálja folytatódik, amikor másik anonim polgárra üvöltenek rá, aki hiába próbál menekülni a sarkában loholó fantom (avagy saját árnyéka) elől. Ebben az értelemben a Hé, Te! a „hétköznapi fasizmust” vizsgáló Rend a házban következetes folytatásaként s a téma elmélyítéseként is megközelíthető.

Irodalom

Dániel Ferenc, A jelenlét animációja. Szoboszlay Péter filmjeiről, Filmkultúra, 5. sz., 1984, 97–109.

Dávid Gábor Csaba, Egyén és hatalom. Szoboszlay Péter filmjeinek elemzése = Dániel Ferenc szerk., Kortársunk a film, Budapest, é. n., Múzsák Közművelődési Kiadó, 193–205.