súgó szűrés
keresés

Keressük Dózsát

Rendező
Maurer Dóra
Bemutató
1973
Filmtípus
kísérleti film
Filmhossz
6 perc
A szócikk szerzője
Kránicz Bence

A hetvenes-nyolcvanas években a Balázs Béla Stúdió a kísérleti filmezés legfontosabb és jóformán egyetlen műhelye volt Magyarországon. Amíg a megelőző évtizedben a dokumentarizmus és a „Szociológiai Filmcsoport” volt a BBS legsajátabb „ügye”, addig 1973-tól a mind radikálisabb formai, filmnyelvi kísérletezés felé mozdult a stúdió. A váltás kulcsfigurája Bódy Gábor volt, aki ebben az évben hirdette meg a Filmnyelvi sorozatot, amelynek keretében a társművészetek alkotóit, elsősorban képzőművészeket és zenészeket hívott a stúdió berkeibe. Bódy voltaképpen a formálódó neoavantgárd művészeti mező legjelesebbjeit nyerte meg a filmnek: Erdély Miklós, Hajas Tibor vagy Szentjóby Tamás mellett Maurer Dóra (1937) is lehetőséget kapott rá, hogy a mozgókép médiuma felé is kinyissa saját konceptuális képzőművészeti kísérleteit.

Igaz, Maurer életművét nem fedi le a neoavantgárd ernyője, annál sajátságosabb és személyesebb utakon járt már akkor is, amikor a BBS-hez csatlakozott. A festészet és képgrafika szakon végzett művész hamar eltávolodott a Képzőművészeti Főiskola hivatalos irányvonalát jelentő szocialista humanizmustól, és az emberalakokat, -csoportokat egyre inkább puszta felületekként, a tárgyakkal egyenrangú, így végső soron dehumanizált képelemekként ábrázolta. A hatvanas évek végére Maurert már egyértelműen az absztrakció és a formai reflexió foglalkoztatta, a saját vizuális nyelv kimunkálását célzó kutatómunkába pedig a mozgóképi kísérletezést is beépítette. Emlékei szerint 1970-ben vásárolt először saját kamerát, a Vörösmarty téren lefilmezett falevelekből pedig összevágta a Minimális mozgásokat (1970), első rövidfilmjét. Nem sokkal ezután közös munkához fogott Bódy Gáborral, 1973-tól pedig sorra készítette experimentális munkáit a BBS-ben. Egymástól igen különböző művekről van szó: a Civilmacbeth – Emlékezés (1977) narratív szituációt vázol, a Relatív lengések (1973) filmkamera és lefilmezett tárgy mozgásának vizuális párhuzamait kutatja, az Időmérés (1973–1980) egy szabályos időközönként félbehajtott lepedővel alkotja meg az idő múlásának képi metaforáját. E filmeket mégis összekötik Maurer művészetének kulcsfogalmai, a képtartalmak ismétlése és másolása, vagy még pontosabb, ha a variáció, a kombináció és a permutáció matematikai terminusaival írjuk le e kísérletezés lényegét. Konceptuális mozgóképeit mérlegre téve Erdély Miklós a kísérleti film legfontosabb hazai reprezentánsának ítélte Maurert, aki az „új zene” és az „új képzőművészet” hatása alatt „audiovizuális struktúrák” alkotására törekszik.

Ilyen „audiovizuális struktúra” a Gulyás János operatőrrel és Jeney Zoltán zeneszerzővel készített Keressük Dózsát is, amely Maurer azonos című grafikai művének „megfilmesítése”, legfontosabb megkülönböztető jegye pedig a rendező BBS-es munkái között, hogy nemcsak a filmnyelvi kísérletezés újabb állomásaként, hanem az aktuális társadalmi-politikai mezőben is értelmezhetővé válik. Az eredeti grafikát Maurer a Magyar Nemzeti Galéria pályázatára készítette, 1972-ben rendezték ugyanis a Dózsa György-emlékévet, az 1514-es parasztfelkelés vezetője születésének (feltételezett) 500. évfordulóján. A nemesi származású, székely lófő családban született Dózsa a kommunista történetírásban és emlékezetpolitikában a parasztság forradalmár hősévé formálódott, az államszocialista rendszer pedig különféle gesztusokkal igyekezett bebetonozni Dózsa-képét – e kanonizációs folyamat része volt az 1972-es pályázat is. Maurer képén nyolc, „székely típusúnak” nevezett férfi arca látható, profilban egymás mögé helyezve és vízszintesen egyforma szélességű sávokra osztva. A grafika lényege, hogy az egyes sávok eltolhatók, a befogadó szabadon manipulálhatja az anyagot, dekonstruálva az eredeti arcokat, új meg új „Dózsa-portrékat” hozva létre. Az ötperces kísérleti film ezt az eljárást jeleníti meg, sajátos ritmust, lüktetést adva az eltolásoknak, a férfiprofilok táncának. Rendkívül fontos rétege a filmnek Jeney Zoltán zenéje, mivel az Új Zenei Stúdió alapítótagja által komponált szeriális zene Maurer formai elképzeléseire rímelve szintén az előre megszerkesztett zenei sor eltolására, variációs ismétlésére épül. A hangszerelés miatt a zene nemcsak szerkezetében, hanem hangzását tekintve is rímel a kánon és a fúga ősformáira, ugyancsak Dózsa történelmi idejét asszociálva a kísérleti filmhez.

Maurer ironikus közelítésében Dózsa György nyilvánvalóan „bárki lehet”, de legalább ennyire igaz az is, hogy az eltolások révén keletkező eltorzulások miatt a Dózsa-figurának nincs is értelmezhető arca. Ily módon Dózsa nem konkrét történelmi személy, hanem jelkép; olyan kulturális mém, amelynek továbbélését a korról korra hozzá kapcsolt, mindig enyhén módosuló jelentések szavatolják. A film a hatalom fricskája, amennyiben leleplezi a Dózsa-kép konstruált jellegét, és kikezdi a hivatalos kultúrpolitika által képviselt „hitelesség” mítoszát. Ám mindenekelőtt a Keressük Dózsát egy radikálisan szabad művész filmnyelvi kísérlete, amely egyszerre kapcsolódik a strukturalista film elméletéhez – főként Peter Wollennek az avantgárd film szemiotikájáról írott tanulmányaihoz – és gyakorlatához, vagyis a képelemeket absztrakt vizuális jellé alakító stratégiához, amelynek feltárásán ebben a korszakban az osztrák Peter Kubelka, később pedig Paul Sharits vagy Michael Snow is dolgozott.

Irodalom

Beke László, Maurer Dóra experimentális filmjei, Filmkultúra, 3. sz., 1984, 44–55.

Havasréti József, „És mindig csak képeket hagyunk magunk után…”. Diskurzusok a BBS körül a hetvenes–nyolcvanas években = Gelencsér Gábor szerk., BBS 50. A Balázs Béla Stúdió 50 éve, Budapest, 2009, Műcsarnok – Balázs Béla Stúdió, 29–46.

Müllner András, Montázspolitika. Neoavantgárd nyomok magyar experimentális filmekben = Gelencsér Gábor szerk., BBS 50. A Balázs Béla Stúdió 50 éve, Budapest, 2009, Műcsarnok – Balázs Béla Stúdió, 129–142.