Kontroll

Az elsőfilmes rendezők által jegyzett ezredforduló környéki magyar játékfilmek közül kétségkívül a Kontroll az egyik legeredetibb darab. A Los Angelesben született és nevelkedett, de filmrendezőnek Magyarországon tanult Antal Nimród első egész estés alkotása új színt hozott a korszak hazai tömegfilmjébe: a jobbára vígjátékokból álló közönségfilmek sora (élen a Valami Amerika 2002-es sikerével) a város – és a lélek – mélyére vezető, sötét vízióval bővült a Kontroll című filmmel. A filmet elismert reklám- és kliprendezői tevékenység előzte meg: Antal többek között a Quimby, Sub Bass Monster és Ganxsta Zolee számára készített klipeket, amelyek klausztrofób térábrázolása és stilizált miliőalkotása, illetve a bennük megmutatkozó vonzalom a tömegkultúra műfajai iránt megelőlegezték a Kontrollt. Hasonlóképpen Biztosítás című 1999-es rövidfilmje is, amelynek szereplői (többek között Mucsi Zoltán, Badár Sándor, Pindroch Csaba) viszontláthatók a nagyjátékfilm színészgárdájában.

Rendhagyó módon előszó vezeti fel a Kontrollt: Aba Botond, a BKV Zrt. vezérigazgatójának szavai szerint nem a valóságos budapesti helyszíneket s nem a valódi ellenőröket jeleníti meg a cselekmény, hanem a Jó és a Rossz harcát sűríti szimbolikus eseményekbe. A Kontroll története a nagyvárosi metrórendszerbe vezet; a film (anti)hősei jegyellenőrök, akiknek nem csupán az utasokkal gyűlik meg a bajuk, de egymással is, ráadásul a metróban sorozatgyilkos ólálkodik, aki utasokat lök az érkező járatok elé. A film fókuszában álló szedett-vedett ellenőrcsapat egytől egyig remekül megírt és eljátszott – többnyire karikaturisztikus – figurákból áll; közülük a szolgálaton kívüli idejét is a metró – egyszerre szó szerinti és átvitt értelmű – „alvilágában” töltő, titokzatos Bulcsú (Csányi Sándor) kerül fokozatosan a cselekmény előterébe. Bulcsú jellemrajzának árnyalását számos mozzanat szolgálja. Ilyen az érzelmi érintettség (a férfi első pillantásra beleszeret a medvejelmezes bliccelő lányba); az eltitkolt és maga mögött hagyott (sohasem konkretizált) múlt; az életveszélyes kockázatvállalás (a rivális csapatvezérrel Bulcsú sínfutásra vállalkozik, azaz az éjféli expressz elől mentik az irhájukat az alagútban); valamint a gyilkoshoz fűződő enigmatikus kapcsolat (felettesei – és egyik kollégája is – őt gyanúsítják a bűntettek elkövetésével).

Noha már a bevezető képsorok megalapozzák a sorozatgyilkos-szálat, a Kontroll első fele leginkább olyan epizódokból áll, amelyek komikus fénytörésben láttatják az ellenőrsors sanyarúságát. Ezekben a jelenetekben az utasokkal adódó kínos szituációk helyzetkomikumának és az ellenőrök habitusából fakadó jellemkomikumnak jut nagy szerep, míg a Gyalogkakukk néven emlegetett suhanc üldözése burleszkes (vagy akár akciófilmes) mozzanatokkal is dúsítja a műfaji elemeket. A játékidő előrehaladtával azonban a Kontroll egyre inkább Bulcsú pszichéjének mélyére merül: álomjelenetben látjuk kúszni, talán valós, talán képzelt képsorban bolyongani, s a végkifejletet sem lehetetlen lázálomként értelmezni (az összevert férfi álomba ájul, majd kábultan ébred: így kezdődik a finálé). A Kontroll egyszerre idézi meg és forgatja ki a (pszicho)thriller műfaji elemeit: csak a cselekmény kései pontján megjelenő – s nem a bonyodalmakat indító – mozzanat a gyanúba keveredés, a tévesen vádolt férfi pedig nem a hatóságok, hanem önmaga elől menekül. A csuklyás, arctalan gyilkos nemcsak a Bulcsút kísértő démonok megtestesüléseként fogható fel, de a férfi sötét oldala, azaz – jungi fogalommal élve – árnyékszemélyisége kivetüléseként is értelmezhető. A jungiánus jelképek és a markáns vizuális stilizáció együttese a hasonlóképpen erősen stilizált, spirituális ihletésű lélektani thriller, a Jákob lajtorjája (Jacob’s Ladder, Adrian Lyne, 1990) felé közelíti a Kontrollt, nem a műfaj szokványosabb változataihoz.

A műfajok keverése mellett a kép – és a hang – stilizációja a Kontroll legszembetűnőbb jellegzetessége. A bizarr történethez nem kevésbé különös miliőteremtés társul, amely előhívja ugyan Luc Besson szintén „földalatti” világban játszódó – és hasonló figurákat is elősoroló – Metrójának (Subway, 1985) emlékét, ám Antal Nimród filmje a legkevésbé sem az előkép „szolgai” másolata. A Kontrollban nincsenek valódi terekre – a tényleges budapesti metrómegállókra – tett utalások, sem szóban, sem írásban; ennek is tulajdonítható, hogy a nevenincs nagyváros „mélyének” ábrázolása, kiegészülve a közlekedést működtető bürokrácia megjelenítésével, disztópikus vonásokat ölt: nemcsak a magyarországi posztkommunizmus (csupán enyhén elrajzolt) mindennapjaira lehet ráismerni a filmben, de orwelli negatív utópia is körvonalazódik benne.

Több eszköz is a miliőábrázolás szorongáskeltő hatását szolgálja. Közéjük sorolható a képvilág geometrikussága (az alagutak perspektívavonalai, a peronok négyzetalakzatai), a kizárólag mesterséges fényforrásokat használó világítás (operatőr: Pados Gyula), valamint az erősen korlátozott színpaletta (a neonfények által világított kopár terekbe leginkább a piros és a kék hoz némi élénkséget). A NEO együttes elektronikus zenekísérete teszi teljessé a stilizációt, kép és zene hibátlan összhangját eredményezve.

A Kontroll méltán került a 2000-es évek magyar kultuszfilmjei közé. A rendező következő, Hollywoodban készült filmjei sok szállal kötődnek hozzá – az Elhagyott szoba (Vacancy, 2007) thrillerétől kezdve a csoportdinamikára fókuszáló művekig (A szállítmány [Armored, 2009], Ragadozók [Predators, 2010]). Antal Nimród bűnügyi filmmel tért vissza Magyarországra, A viszkis című 2017-es gengszterfilmjével.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala