Macskafogó

Nepp József eredetileg a saját örömére írta meg az egész estés rajzfilmnek szánt Macskafogót: az ihletet a The Manhattan Transfer dala, a Four Brothers adta, amelynek átdolgozása a patkányok klipjeként került be az elkészült filmbe. A Macskafogó munkálatai Ternovszky Béla rendezésében akkor kezdődhettek meg, amikor a magyar származású kanadai vállalkozó, Joseph Sefel financiális támogatásáról biztosította a produkciót. Az 1986-ban bemutatott Macskafogó magyar–kanadai–német koprodukcióban készült el, de minden ízében a hazai alkotók elképzeléseinek felel meg. Ternovszky és Nepp összeszokott alkotópárosát (utóbbihoz fűződik a film hangrendezése is) többek közt olyan kitűnő munkatársak segítették, mint vezető tervezőként Gémes József és Maros Zoltán, zeneszerzőként pedig Deák Tamás. A Macskafogó visszavezethető az író és a rendező számos korábbi produkciójára: a Kérem a következőt! (1973–84) a szatirikus éllel ábrázolt antropomorf állatfigurákkal, a Vakáción a Mézga család (1977–79) a dzsungelbeli kalandokkal, míg Nepp rajzfilmje, a Megalkuvó macskák (1979) a címszereplőkkel előlegezte meg a filmet.

A Macskafogó vélhetően a világ első egész estés rajzfilmje, amely főtémaként épít a macska–egér konfliktusra. Történetében a bűnbandákba szerveződött macskakollektíva kiirtani készül az X bolygó egereit, ám a rágcsálókat sem ejtették a fejükre: legendás ügynöküket, Grabowskit küldik el, hogy megszerezze az egérség megmentésére kifejlesztett találmány terveit. Az alapszituáció ugyan a háborús filmek műfaját idézi, de az alaphelyzet csak apropó a műfajok halmozására és parodizálására. A háborús szituáció kémfilmes kalandokra fókuszálódik a szuperügynök Grabowski cselekményszálában, amely a James Bond-filmek főhősét és motívumait állítja komikus fénytörésbe. Az átlagon felüli hős ellenpontjaként a csetlő-botló, túlsúlyos Lusta Dick jelenetei előbb a gépeltérítés bonyodalmával a katasztrófafilmet, később a dzsungelbeli bolyongással az egzotikus kalandfilmet, végül pedig az újsütetű „rokonok”, a bőregerek megjelenése a vámpírhorrort juttatják eszünkbe. A macskák kísérleteiben vagy az egérmentő robotkutya felléptetésében a sci-fi motívumaira ismerhetünk. Noha a Macskafogó nem musical, kitüntetett szerephez jutnak benne a zenés részek: pörgős klip a bérgyilkos patkányfigurák antréja, melankolikus trombitaszóló menti meg Lusta Dick életét és avatja őt a vámpírtársaság tagjává, az ünnepélyen a lila macskahölgy pikáns dalt ad elő. Sőt, a Macskafogó az eposz irodalmi műfajának elemeit is felhasználja: az in medias res kezdéstől kezdve a macskák és egerek fegyveres összecsapását felvezető enumeráción át a deus ex machinaként érkező, Lusta Dick által vezetett vámpírcsapatig. Az efféle műfajhalmozás a Macskafogó készítésekor még világviszonylatban sem számított bevett fogásnak az egész estés animációkban. A tömegkultúra elemeinek ilyetén sűrítése és egybekapcsolása a Pixar és a DreamWorks ezredforduló után készült számítógépes animációinak közönségcsalogató vonásait vetíti előre, így a Macskafogó kétségkívül megelőzte a korát.

Ám Ternovszky főműve nemcsak a populáris filmműfajok paródiája, groteszk elemeinek és szatirikus hangvételének köszönhetően egy korszak – az államszocializmus kései időszakának, valamint az úgynevezett „kis hidegháború” periódusának (1976–85) – fanyar leképeződése is. A gigantikus macska–egér konfliktust legalábbis lehetséges a kétpólusú világrend szatirikus változataként értelmezni, így a macskák „a hanyatló Nyugatot”, míg velük szemben az egerek „az épülő szocializmust” képviselik. Ebben az értelemben a bevezető felirat sem csak a Csillagok háborúja (Star Wars, 1977) című közismert George Lucas-film paródiája, hanem a fegyverkezési verseny élénkülését hozó Ronald Reagan-i „csillagháborús” stratégia vitriolos reflexiója is.

A Macskafogó egyúttal a karakterközpontú animáció igazi bravúrteljesítménye, s ez legalább olyan fontos, mint előbb említett jellegzetességei. Ternovszky műve a leggazdagabb figurakészletet felvonultató egész estés animációk közé tartozik a hazai filmtermésben, nemcsak a szereplők mennyiségét, de sokféleségét és egyénítettségét illetően is, legyen szó mozgás- és gesztusrendszerükről, a rájuk szabott „ruhatárról” vagy az őket szinkronizáló színművészek sziporkázásáról (Sinkó László lakonikus Grabowskijától Mikó István bamba Lusta Dickjén keresztül Haumann Péter megalázkodó Safranekjéig). Még a legrövidebb időre feltűnő epizódszereplők is egyénített figurák, mint például a bohócként vihogó macskatudós vagy az egérhírlapot árusító rágcsálókamasz. A magukat „négy gengszterként” beharangozó patkányok kidolgozottsága pedig egyenesen a főszereplők, Grabowski, Mr. Teufel, Safranek és Lusta Dick megformálásának szofisztikáltságával vetekszik.

A Macskafogó művészi és közönségsikere megismételhetetlennek bizonyult. A premierekor is kiugróan sikeres rajzfilm immár több mint három évtizede a magyar mozgókép-história legnagyobb kultuszfilmjei közé tartozik (színpadi musical készült belőle, és a filmről még egy budapesti sörözőt is elneveztek). A rendező még két egész estés rajzfilmet jegyez, s mindkettő kapcsolódik a Macskafogóhoz. Az Egérút (1999) anakronisztikus módon rá­érős meséje egy szökött cirkuszi egér erdei kalandjait mutatja be, míg a Macskafogó 2 – A Sátán macskája (2007) az alapművet kísérli meg – halovány sikerrel – továbbszőni.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala