Madárkák

Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia kísérletet tettek a „csehes groteszk” adaptálására abból kiindulva, hogy igen erőteljesen utal a rendszer problémáira az önmagából kifordult, tragikomikus egyén. Az Ismeri a szandi mandit? (Gyarmathy Lívia, 1969) forgatókönyvét jegyző Böszörményi első nagyjátékfilmje, a Madárkák a kísérlet második állomása lett. Az ötvenes években a recski internálótábort megjárt, majd vegyészmérnökként dolgozó rendező a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a prágai események után disszidált Herskó János osztályában tanult, majd 1968-ban szerzett diplomát. Felesége és állandó alkotótársa, Gyarmathy Lívia szerint múltja és Herskó miatt nem tartozott a támogatott filmkészítők sorába, ezért is történhetett meg, hogy bár a Madárkák apolitikus, direkt társadalomkritikát nem tartalmaz, forgatókönyvét mégis tizenhatszor átíratták velük, feltehetően a „szocialista erkölcs” megsértése miatt. Böszörményi és Gyarmathy bevallottan különböző magatartásformákat kívántak hitelesen bemutatni, és ehhez a hetvenes évek másik markáns filmművészeti irányzata, a dokumentarizmus szociológiai módszereit alkalmazták, azaz interjúkat készítettek több vidékről városba költözött fiatal lánnyal. Az ő sorsuk példázata a Budapesten férjet kereső szertelen, bohókás, naiv Ida (Bánsági Ildikó első filmes főszerepe) és Rozi (Schütz Ila) kalandokkal teli, szabad hajadonévektől a munka és a házasság konformista világa felé tartó ­története.

A rendező bár elismerte, hogy hatottak rá Miloš Forman és Ivan Passer filmjei, mégsem érezte ezekhez hasonlónak a Madárkákat, amelyet Věra Chytilová klasszikusára (Százszorszépek, Sedmikrasky, 1966) utalva a kritikusok egy része „a magyar Százszorszépekként” is emlegetett. Ám Böszörményi Géza inkább Jiří Menzel nyomdokaiban járt, azaz szintetizálta a csehszlovák kisrealista és stilizált irányzatokat. Egyrészt a filmet eredeti helyszíneken forgatták, és Ragályi Elemér operatőr direct cinema stílusban, külső megfigyelőként követte le a gyakran bohózatba hajló groteszk, mégis valószerű szituációkat (lásd az Ida által a gyári futószalagra ejtett savanyúuborka esetét). Tragikomikus a jelenet, amelyben a frissen Budapestre érkezett és munkát szerzett lányok a zsúfolt munkásszálló szűk szobájában vesznek táncórákat, vagy amikor az orvosi rendelőben Rozinak megtetszik egy fiú, akit éppen az ideggyógyászatra tessékelnek be. Rozi és az együgyű, konzervatív gondolkodású vasutas, Pista (Haumann Péter) idillinek már az első perctől sem nevezhető, boldogtalan házasságát vetíti előre az esküvő előtt a templom szűk ablakából az Ave Mariát „kiéneklő” idős hölgy egyszerre szánalomkeltő és nevetséges képe.

Böszörményi Géza groteszk asszociatív montázsokat is alkalmaz. Amikor Ida egy kiskatonával jön össze, majd szeretkezik a mezőn, a szexuális aktus képen kívül történik meg, közben a füvet permetező traktor vízsugarat kilövellő fúvókáinak közelképe látható. Mivel a főhősnő nem védekezett megfelelően, partnere utasítására elveteti a magzatot. Az orvosi rendelőben várakozva figyelmét zenehallgatással próbálja elterelni, ám Böszörményi be-bevágja a rendelőben már zajló másik abortusz képeit. Még inkább stilizáltak a film második felében a falusi és városi jelenetek montázsai: a Rozi házassága miatt a szülőfaluba tartó főhősnőnek bevillannak idilli gyerekkori élményei, majd amikor a cselekmény végén ő is férjhez megy munkatársához, Danihoz (Cserhalmi György), és összeállnak egy esküvői fotóra, a film számos, házaspárt ábrázoló régi fényképet, sőt rajzolt-festett képet sorakoztat fel gyors ütemben.

„Ez lenne hát a női sors” – sugallja a Madárkák konklúziója. „Minden filmjében arról beszélt, hogy egy szörnyű világban élnek ezek a szeretetre méltó emberek” – jellemezte férje szerzőiségét Gyarmathy Lívia. A Madárkák bár a felszínen apolitikus és komikus alkotás, mégis feltűnik benne a Kádár-rendszer számos abszurditása és problémája. A koszorúárusok epizódjának végén egy rendkívül groteszk, már-már szatirikus jelenetben Dani azzal fenyegeti meg az Idáékat „fogva tartó” két férfit, hogy beveri a Trabantjuk szélvédőjét – az autóét, ami a korszakban fontos státuszszimbólumnak számított. Az abortuszkérdés porondon volt már a hetvenes évek Magyarországán is, az abortuszbizottságok létezése számos kételyt felvetett a nők szabadságával és méltóságával kapcsolatban. A Madárkák vonatkozó jelenetei Böszörményi Géza szándéka szerint is fontos nőjogi problémákat exponálnak, amelyekkel az államszo­cializmus évei alatt speciálisan inkább csak Mészáros Márta foglalkozott következetesen. De a lányok történetének van egy univerzálisabb értelemzési lehetősége is. Ida és Rozi még a hatvanas évek „romantikus modernizmusa”, a szabadság és a szerelem igézetében lázadnak fel sorsuk ellen, és szabályosan megszöknek az elszigeteltséget és a magányt szimbolizáló, lepusztult Mártonszegről, hogy a „lehetőségek földjén”, Budapesten próbáljanak szerencsét. Azon túl, hogy a hősnők menekülését a vidék Kádár-kori tragikus helyzete motiválja, beszédes, hogy a városi élményektől megrémült Rozi végül visszatér a faluba, ahol „hó van és csend”, majd nem sokkal az ő házassága, azaz szabadságvesztése után a nála jóval merészebb és szabadelvűbb Ida is megházasodik, feladja függetlenségét. Ez a motívum, azaz a szabadság- és illúzióvesztés különösen aktuális volt 1968 után, a hetvenes évek elején, és nemcsak a női néző, hanem minden, a „prágai tavasz” emberarcú szocializmusában hívő és csalódott befogadó azonosulhatott vele.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala