súgó szűrés
keresés

Miénk a világ

Rendező
Kardos Ferenc
Bemutató
1963
Filmcím
Miénk a világ
Filmtípus
rövidfilm
Filmhossz
13 perc
A szócikk szerzője
Gelencsér Gábor

Kardos Ferenc (1937–1999) 1961-ben fejezte be főiskolai tanulmányait Máriássy Félix osztályában, s nemzedéktársaihoz hasonlóan első önálló munkáit a két évvel korábban alapított Balázs Béla Stúdióban forgatta. Két rövidfilmet készített itt: a 13 perces Miénk a világot és a hasonló hosszúságú Levelek Júliához (1964) címűt. Utóbbi hagyományosabb narratívájú alkotás, de erre is filmnyelv és dramaturgia játékos alkalmazása jellemző; az első pedig mindenféle formai meghatározás alól kisikló szabad szellemű vállalkozás, amelybe a fikciós történetmondástól a dokumentarista megfigyelésig, egy-egy motívum variációsorozatától az egybeállításos gegekig sok minden belefér. A játékosan szabad szellem többször is gyerekekhez, a gyermeki nézőponthoz kapcsolódik: ez folytatódik Kardos első, Rózsa Jánossal közösen rendezett egész estés filmjében, az 1965-ös Gyerekbetegségekben, s az ifjúság témája további, igen sokszínű életművében is visszatér (Petőfi ’73, 1973; Iskolakerülők, 1989).

A Miénk a világ legpontosabban az etűd fogalmával írható le: a pályakezdő alkotó a különféle művészi kifejezési eszközök alkalmazását gyakorolja. Kardos filmjének sajátossága e gyakorlat változatossága és szabadsága, ahogy szinte szertelenül halmozza a különféle képi megoldásokat a stoptrükktől a lassításig; ahogy a filmi közlésmód két alapvetően eltérő aspektusát, a fikciót és a dokumentumot egymás mellé helyezi, s ahogy mindkettőt tovább variálja. Így a mozaikos és elliptikus történetmorzsákban hol a némafilm eszközrendszerével él, hol több, eltérő státusú narrátort alkalmaz; míg a dokumentarista szekvenciák közé cinema direct snitteket ékel, amikor kamerája titokban lesi meg az emberek mulatságos reakcióit. Azok a részletek pedig, amelyek nem azonosíthatók sem a fikciós, sem a dokumentarista módszerrel, egy-egy képi-hangi eljárás bravúros „futamaiként” kerülnek az anyagba. Ilyen mindjárt a film elején egy család reggeli készülődésének abszurdba hajló életképe. A fix beállítás előterében egy testépítő gyakorlatát, pózait látjuk, miközben körülötte a család tagjai a nagymamától az unokáig összevissza rohangálnak, majd útjukra indulnak. A helyzet azonban nemcsak az izompacsirta miatt szürreális, hanem az igen pontosan megkomponált tükörjáték miatt is, amelynek köszönhetően bonyolult térbeli viszonyok teszik filmnyelvileg is játékossá az abszurd szituációt. Szintén tükörjáték, de már az ablaküveg transzparenciáját kiaknázó megoldás a fésülködő lányok hosszú kocsizással összefűzött portrésorozata, amely persze egyúttal a női nem előtt hódoló, némi csipkelődő gúnyt is magában rejtő lírai vallomás. Egy másik snittben szemüveges kisfiút látunk egy akvárium mögül fényképezve, aki a halak bámulása közben egyszer csak befogja az orrát, mintha maga is a víz alá merülne. Ebben a pillanatban hirtelen elhallgat az addigi filmzene, s a város zaját halljuk, mintegy a gyermek néző-, jobban mondva „halló”-pontjával azonosulva. Szó sincs azonban arról, hogy mindezek a példák jelentés nélküli formajátékok volnának. A film alapvetően a fiatalság, a szerelem, a tudás, a tanulás motívumát variálja, variációs „elve” pedig a mindehhez társuló játékos szabadság.

A címben is megfogalmazott fiatalos felkiáltásra rímel a film Carmina buranából idézett mottója („Engedjetek énekelni és táncolni, amíg fiatalok vagyunk”), illetve Carl Orff középkori szövegre írt, akkoriban rendkívül népszerű, lendületes zenéjének többszöri felhangzása. Hasonlóan felszólító jellegűek a „fejezetcímek” („Éljen a tudomány!”, „A kíváncsiságról, avagy: Éljen a mozi!”), ám ezeket már némi irónia is áthatja. Különösen figyelemre méltó mindez a mozival kapcsolatosan. A Miénk a világ talán legelvontabb szintje a filmre mint médiumra utaló modernista önreflexió, amely ugyanakkor a stílusegység jegyében szintén játékosan ironikus, s nem független a gyermeki nézőponttól. A kíváncsiságról és a moziról szóló feliratot távcsővel leskelődő fiúk képe kíséri. Amit néznek, az a film legösszetettebb története két barátról: az egyik külföldre utazik, s vele „isteni dolgok történnek” (szerelmi légyott, jelzésszerű, ám a korhoz képest így is igen bátor képi megfogalmazásban), míg a másik otthon éli unalmas családi életét. Az elindulástól a hazatérésig ível a mininarratíva, a végén egy meglepő, s igencsak áthallásos vizuális csattanóval: „S itt vagyunk mi valamennyien nyakig a vízben” – halljuk a narrátort, miközben hullámfürdőben kapálódzó embereket látunk. A teljes „Éljen a mozi!” szekvenciát a rendező különös módon képen belüli keretbe komponálja. Ez az első snittben indokolt, mivel a leselkedő fiúk nézőpontjához egy lakás ablakának külső keretét társítja, ám ez a keret a további jelenetekben is ott marad, immár ablak nélkül. A vászon egyébként láthatatlan kerete komponálódik bele tehát ily módon a képkivágatba egyfajta belső keretként, film a filmben idézetként. S valami hasonlót tapasztalunk, csak kevésbé jelzett módon mindjárt a film első snittjében. Itt is ablakokon keresztül látunk be különböző életképekbe, s a modern épület vízszintesen elrendezett ablakcsíkja a függőleges osztásokkal magának a filmszalagnak a képzetét keltheti fel a figyelmes nézőben. A további mélyreható elméleti analízisnek azonban megálljt parancsol a rendező: mindez játék csupán; játék a (film)világgal, amely íme, az övék.