súgó szűrés
keresés

Moto perpetuo

Rendező
Vajda Béla
Bemutató
1980
Filmtípus
animációs film
Filmhossz
8 perc
A szócikk szerzője
Varga Zoltán

A magyar filmtörténet egyik legsikeresebb alkotása Vajda Bélarövid rajzfilmje: Cannes-ban megnyerte az Arany Pálma-díjat, Triesztben pedig Arany Pecsét-díjjal tüntették ki.

Vajda Béla (1935–2011) egyike azon keveseknek, akik a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról érkeztek a Pannónia Filmstúdióba: a filmrendezőként végzett alkotó az 1960-as évek végén csatlakozott az animációsfilmesekhez. Diplomamunkája, az Oberhausenben megosztott nagydíjat nyert Nyelvlecke (1968) megelőlegezte az életmű számos motívumát, a tétlenségre kárhoztatott (anti)hős figuratípusától kezdve a szeriális elbeszélésmód alkalmazásán át a dokumentarista mozzanatokig. Vajda karikaturisztikus rövidfilmjeiben a szereplők többnyire passzívak (Reggeli ábrándozás, 1969; Párbeszéd EKG közben, 1985), ha pedig – ritkábban – hiperaktívak, tetteikkel inkább csak ártanak (Jócselekedetek, 1973). A szeriális elbeszélésmód katalógusszerű szerkezetként értelmeződik olyan epizodikus Vajda-filmekben, amelyekben fejezetszerűen követik egymást az egységek (Hogyan éljen az idős ember, 1968; NyelvleckeFeleségképzés anno 1904, 1970).

A Vajda-animációk elősorolt jellegzetességei a 8 perces Moto perpetuót is fémjelzik, de a film új fénytörésbe állítja – absztraktabbá teszi – azokat. Főiskolai csoporttársa, Maár Gyula ötletéből írta Vajda Béla a forgatókönyvet, amelyet már a Nyelvlecke sikere után szeretett volna megvalósítani, de mintegy tíz évnek kellett eltelnie, mire a rajzfilm elkészülhetett. Az első címvariáció – Páternoszter – a film legfőbb helyszínére utal, a végleges cím értelme kettős. Megnevezi egyfelől azt a zenét, amely – kisebb-nagyobb megszakításokkal, hangeffektusokkal váltogatva – végigkíséri a látványt: Niccoló Paganini Moto perpetuo című bravúros hegedűművét. Másfelől az örökmozgó jelenségére is utal, amely a Vajda-rajzfilmben maga a páternoszter: a felfelé és lefelé közlekedő fülkék folyamatos képen belüli mozgásokkal dinamizálják a látványvilágot.

Nincs szokványos értelemben vett (elmesélhető) története a Moto perpetuónak. Alapszituációjában a névtelen – és szó szerint szürke – átlagpolgár-főhős megpróbál, de nem tud beszállni a páternoszterbe, mert a fülkék foglaltak. Cselekményépítés helyett a film arra a rendkívül bizarr, sőt abszurd kavalkádra fókuszál, amely hősünk (s így természetesen a film nézőjének) szeme előtt le-, illetve felvonul a fülkékben. A páternoszter egyfajta világkatalógus: emberek, tárgyak és helyszínek sokasága látható bennük, látszólag a legesetlegesebb módon kerülnek egymás mellé s ezzel egyidejűleg egymás alá és fölé a legkülönbözőbb jelenségek. Sajdik Ferenc grafikai tervezésében láthatunk a fülkékben átlagembereket, történelmi személyiségeket vagy mitologikus és bibliai alakokat; banális atrocitásokat és tömegkatasztrófákat; tudományos felfedezéseket és technikai fejlesztéseket – s a sort még hosszasan folytathatnánk.

Vajda 1969-es rövidfilmje, A tojás frissen kikelt csibéje háborúkról és szörnyűségekről lát fotómontázst, amelynek hatására a madárka inkább visszabújik a tojásba. A Moto perpetuo (anti)hőse ugyancsak meghátrál: amikor várakozása véget érni látszik, s maguk a fülkében feltűnő figurák invitálják a páternoszterbe, inkább lemondóan, értetlenül elsomfordál. Hősünk a Nyelvlecke szerencsétlen figurájával is párhuzamba állítható: a befejezésben mindketten még annál is kevésbé találják helyüket a világban, mint a filmek kiindulópontján.

Moto perpetuo páratlan leleménye a páternoszter fülkéibe zsúfolt képáradat, amelynek értelmezési lehetőségei jóformán kimeríthetetlenek. A képfolyam egyik legizgalmasabb aspektusa, hogy a komponensek felvonultatásában egyszerre hangsúlyos a totális véletlenszerűség és a „minden mindennel összefügg” koncepciója. Számos képelem ugyanis érintkezik egymással (például a külön fülkében feltűnő férfi és nő összeházasodik, amikor egymás mellett haladnak el; a hidrogén- és oxigénjelből a vízmolekula jele áll össze), vagy egymásra felelnek (míg az egyik oldalon kesztyűbábként, a másikon marionettfiguraként játszanak a politikusokkal; rab és fogvatartó szerepet cserélnek) – ezek azonban rövid, olykor csupán villanásnyi ideig látható kapcsolódások. A Moto perpetuo lenyűgöző képáradata mintha egyszerre kínálna érveket amellett, hogy a világ mégoly különböző jelenségei összefüggő (értelmezhető) rendbe szerveződnek – s mindjárt meg is cáfolja ezt a felvetést.

A képkavalkád értelmezésében az önreflexivitás kérdésköre is alapvető; a Vajda-rajzfilm valószínűleg a magyar filmtörténet egyik legerősebben (ön)reflexív alkotása. A főszereplő a nézői pozíciót testesíti meg; a páternoszter fülkéinek függőleges sávja pedig a filmszalagot idézheti (sőt, az osztott vászon eszközét), de még a képregény látványalkotását is eszünkbe juttathatja. Bizonyos mozzanatok a tömegmédiát láttatják ironikusan: tévéképernyő falja fel nézőjét, a főhőssel villáminterjút készítenek, s paparazzi örökíti meg értetlen arckifejezését (a fotó rögvest látható is az egyik fülkében feltűnő napilapban). Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a Moto perpetuo gargantuai képfolyama előrevetíti a posztmodern kor digitális információözönét, az internet végtelen hipertext-halmazát is.

Vajda Béla remekműve ugyanakkor a legfrissebb napi hírekre is rezonált. Keletkezéstörténeti érdekesség, hogy a John Lennon meggyilkolására utaló snitt (célkeresztben látni a sztár fejét) közvetlenül a bűntény után, csak az utómunkálatok legvégén került bele a filmbe.

Irodalom

Varga Zoltán, A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti közelítések, Szeged, 2016, Pompeji, 165–168.