Moto perpetuo

A magyar filmtörténet kiemelkedően sikeres alkotásai közé tartozik Vajda Béla rövid rajzfilmje: Cannes-ban Arany Pálma-díjat nyert, Triesztben pedig Arany Pecsét-díjjal tüntették ki.

Vajda Béla egyike azon keveseknek, akik a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról érkeztek a Pannónia Filmstúdióba: a filmrendezőként végzett alkotó az 1960-as évek végén csatlakozott az animációsfilmesekhez. Diplomamunkája, az Oberhausenben megosztott nagydíjat nyerő Nyelvlecke (1968) megelőlegezte az életmű számos motívumát, a tétlenségre kárhoztatott (anti)hős figuratípusától kezdve a szeriális elbeszélésmód alkalmazásán át a dokumentarista mozzanatokig. Vajda karikaturisztikus rövidfilmjeiben a szereplők többnyire passzívak (Reggeli ábrándozás, 1969; Párbeszéd EKG közben, 1985), ha pedig – ritkábban – hiperaktívak, tetteikkel inkább csak ártanak (Jócselekedetek, 1973). A szeriális elbeszélésmód katalógusszerű szerkezetként értelmeződik olyan epizodikus Vajda-filmekben, amelyekben fejezetszerűen követik egymást az egységek (Hogyan éljen az idős ember, 1968; Nyelvlecke; Feleségképzés anno 1904, 1970).

A Vajda-animációk elősorolt jellegzetességei a nyolcperces Moto perpetuót is fémjelzik, de a film új fénytörésbe állítja, absztraktabbá teszi azokat. Vajda Béla főiskolai csoporttársa, Maár Gyula ötletéből írta a forgatókönyvet, amelyet már a Nyelvlecke sikere után szeretett volna megvalósítani, de mintegy tíz évnek kellett eltelnie, mire a rajzfilm elkészülhetett. Az első címva­riáció – Páternoszter – a film legfőbb helyszínére utal, a végleges cím értelme kettős. Megnevezi egyfelől azt a zenét, amely – kisebb-nagyobb megszakításokkal, hangeffektusokkal váltogatva – végigkíséri a látványt: Niccoló Paganini Moto perpetuo című bravúros hegedűművét. Másfelől az örökmozgó jelenségére is utal, amely a Vajda-rajzfilmben maga a páternoszter: a felfelé és lefelé közlekedő fülkék folyamatos képen belüli mozgásokkal dinamizálják a látványvilágot.

Nincs szokványos értelemben vett (elmesélhető) története a Moto perpetuónak. Alap­szi­tuációjában a névtelen – és szó szerint szürke – átlagpolgár-főhős megpróbál, de nem tud beszállni a páternoszterbe, mert a fülkék foglaltak. Cselekményépítés helyett a film arra a rendkívül bizarr, sőt abszurd kavalkádra fókuszál, amely hősünk (s így természetesen a film nézőjének) szeme előtt le-, illetve felvonul a fülkékben. A páternoszter egyfajta világkatalógus: emberek, tárgyak és helyszínek sokasága látható bennük, látszólag a legesetlegesebb módon kerülnek egymás mellé s ezzel egyidejűleg egymás alá és fölé a legkülönbözőbb jelenségek. Sajdik Ferenc grafikai tervezésében láthatunk a fülkékben átlagembereket, történelmi személyiségeket vagy mitologikus és bibliai alakokat; banális atrocitásokat és tömegkatasztrófákat; tudományos felfedezéseket és technikai fejlesztéseket – s a sort még hosszasan folytathatnánk.

Vajda 1969-es rövidfilmje, A tojás frissen kikelt csibéje háborúkról és szörnyűségekről lát fotómontázst, amelynek hatására a madárka inkább visszabújik a tojásba. A Moto perpetuo (anti)hőse ugyancsak meghátrál: amikor várakozása véget érni látszik, s maguk a fülkében feltűnő figurák invitálják a páter­noszterbe, inkább lemondóan, értetlenül elsomfordál. Hősünk a Nyelvlecke szerencsétlen figurájával is párhuzamba állítható: a befejezésben mindketten még annál is kevésbé találják helyüket a világban, mint a filmek kiindulópontján.

A Moto perpetuo legnagyobb leleménye a páternoszter fülkéibe zsúfolt képáradat, amelynek értelmezési lehetőségei jóformán kimeríthetetlenek. A képfolyam egyik legizgalmasabb aspektusa, hogy a komponensek felvonultatásában egyszerre hangsúlyos a totális véletlenszerűség és a „minden mindennel összefügg” koncepciója. Számos képelem ugyanis érintkezik egymással (például a külön fülkében feltűnő férfi és nő összeházasodik, amikor egymás mellett haladnak el; a hidrogén- és oxigénjelből a vízmolekula jele áll össze), vagy egymásra felelnek (míg az egyik oldalon kesztyűbábként, a másikon marionettfiguraként játszanak a politikusokkal; rab és fogva tartó szerepet cserélnek) – ezek azonban rövid, olykor csupán villanásnyi ideig látható kapcsolódások. A lenyűgöző képáradat mintha egyszerre kínálná a mégoly különböző jelenségek összefüggő (értelmezhető) rendbe szerveződésének lehetőségét – s mindjárt annak cáfolatát is. Talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy a Moto perpetuo gargantuai képfolyama előrevetíti a posztmodern kor digitális információözönét, az internet végtelen hipertext-halmazát is.

A képkavalkád értelmezésében az önreflexivitás kérdésköre is alapvető; a Vajda-rajzfilm valószínűleg a magyar filmtörténet egyik legerősebben (ön)reflexív alkotása. A főszereplő a nézői pozíciót testesíti meg; a páternoszter fülkéinek függőleges sávja pedig a filmszalagot idézheti (sőt az osztott vászon eszközét), de még a képregény látványalkotását is eszünkbe juttathatja. Bizonyos mozzanatok a tömegmédiát láttatják ironikusan: tévéképernyő falja fel nézőjét, a főhőssel villáminterjút készítenek, s paparazzo örökíti meg értetlen arckifejezését (a fotó rögvest látható is az egyik fülkében feltűnő napilapban). Vajda Béla műve ráadásul a legfrissebb napi hírekre is rezonált. Keletkezéstörténeti érdekesség, hogy a John Lennon meg­gyil­kolására utaló – sokat idézett – snitt (célkeresztben látni a sztár fejét) közvetlenül a bűntény után, csak az utómunkálatok legvégén került bele a filmbe.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala