súgó szűrés
keresés

Nagyi projekt

Rendező
Révész Bálint
Bemutató
2017.11.03.
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
1 óra 29 perc
A szócikk szerzője
Murai András

A magyar–angol–német koprodukcióban megvalósult Nagyi projekt három különböző életút és két generáció találkozásáról szól. Az ötlet Révész Bálinté, aki elhatározta, hogy filmre veszi holokauszt-túlélő nagymamája történetét. Tervét megosztotta a brightoni egyetemen két évfolyamtársával, a brit Meredith Colchesterrel, valamint a német Ruben Woodin-Dechamps-pal, és kiderült, mindegyikük nagymamájának különleges és izgalmas történetei vannak a világháború éveiről. Nem új a húszas éveikben járó alkotók felismerése, miszerint egyre kevesebben vannak a második világháborút megélt idős emberek, és hamarosan nem lesz senki, aki első kézből számolhatna be e sorsdöntő időszak viszontagságairól, ezért kincset érő történeteiket meg kell örökíteni. A megvalósítás azonban innovatív, túlmutat az oral history, az elbeszélt múlt rögzítésének megszokott módszerein: a Nagyi projekt ugyanis mint családterápia (is) működik. Nagymamák és unokák részéről egyaránt kitartásra és bátorságra volt szükség a kérdezéshez és visszaemlékezéshez, mert a személyes múlt feltárása féltve őrzött titkokat, alig kibeszélt sérelmeket és elfojtott szégyenérzetet hozott felszínre.

A második világháború idején az angol nagyi, Rosanne kódfejtőként dolgozott, a német Ruben nagymamája, Gudrun ka­maszkorában lelkesedett Hitlerért és a nem­zetszocia­listák felvonulásaiért, a magyar Líviát tizenhat éves korában deportálták Dachauba, ahol a családja odaveszett. A három személyiség eltérő módon viszonyul a múlthoz. Rosanne bőbeszédű, szívesen sztorizgat, játékos, könnyű bevonni a fiatalok viccelődéseibe; ő a győztes hatalom megszemélyesítője. A német Gudrun nehezen nyílik meg, máig egy bűnös nemzet tagjának érzi magát, Lívia pedig soha nem felejtheti, hogy saját hazájában vált áldozattá.

A Nagyi projekt különösen érdekes részei az unokák szervezésében létrejött találkozók. Lívia és Gudrun németül, Rosanne és Gudrun angolul beszélgetnek, hármójuknak nincs közös nyelve. De nem is igazán a nyelv hiányzik egymás élettörténetének megértéshez. Az egészen eltérő utat járó nemzeti történelmek és az azokkal összefonódó személyes életek lehetetlenné teszik ugyanazon történelmi korszak közös nézőpontjának, értékítéletének kialakítását. Lívia a háború után elkötelezett kommunista lett (majd kiábrándult a baloldali ideológiából), míg Rosanne a szovjetek ellen kémkedett: világok választják el őket. Közelebb áll egymáshoz a magyar és a német nagyi, annak ellenére, hogy személyes múltjukból és nemzeti örökségükből adódóan is egészen más terhet cipelnek, és éppenséggel neheztelhetne is egyikük a másikra. De nem így történik, a közös beszélgetések és a forgatás következményeként Lívia és Gudrun később is tartják a kapcsolatot, videocsetelnek.

A személyes emlékek felidézése a Nagyi projektben elválaszthatatlan a generációk közötti kapcsolattól. Az unokák folyamatosan reflektálnak a nagyszülők elbeszéléseire, egymás között is megbeszélik a hallottakat, és mindeközben a nagyszüleiken keresztül az öregséggel és halállal is szembesülnek. A film egyik legszebb, nagymama és unokája meghitt viszonyát jellemző jelenetében Lívia elmeséli álmát Bálintnak, amelyben ismét a koncentrációs táborban járt, és vele volt unokája is.

A fiatal alkotók fittyet hányva a történelmi dokumentumfilm bevált módsze­reire, egészen új hangvételben közelítik meg a traumatikus élethelyzeteket és általában a múlt örökségét. A film szertelen, játékos, bővelkedik nem várt és meghökkentő ötletekben. „Egytől tízig mennyire vagyunk hülyék?”, kérdezi Bálint, „Úgy ötig.”, állapítja meg Lívia, de értékelése visszafogott. Nemcsak a nagyinak, a nézőnek is meglepő az unokák idétlenkedése, vicceik időnként bagatellizálják a komoly témát. Mikrofonnal a kezükben lövöldözve játsszák el a zsidók elhurcolását, Hitlert utánozva grimaszolnak, és bohóckodásukba nem egyszer bevonják nagymamáikat is. Legkevésbé Lívia partner a viccelődésben. Mikor elmennek deportálásának egyik helyszínére, Komáromba, ahol majdnem sikerült megmenekülnie a menetből, rá is szól a fiatalokra: „Ne csináljatok ebből viccet!” Az időnként eltúlzott mókázást ellenpontozzák az őszinte kérdések. Ruben a kollektív bűntudat nemzedékről nemzedékre öröklődő terhét fejtegeti, máskor Líviával beszélik meg a „hozott létre értéket a holokauszt?” súlyos dilemmáját.

A Nagyi projekt új megközelítést vitt a holokausztot és általában a történelemi sorsfordulókat megélt emberek tanúságára épülő, komoly hagyománnyal bíró magyar dokumentumfilmek világába. Révész Bálint rendezése távol áll a „beszélő fejes” történelmi film tradíciójától. Alkotásuk állandó mozgásban van: felkeresik az egykori helyszíneket, autóznak, gyalogolnak, a nagyival tolókocsiznak, és mindeközben a kamera is dinamikus, statikus beállítással elvétve találkozunk. Abban is eltér a történelmi interjúfilm hagyományától, hogy nem csupán a túlélő a múlt elbeszélője, hanem egy viszonyrendszerben, az unokák és nagyszülők bensőséges kapcsolatában bontakozik ki a múlt. S ami a Nagyi projekt friss szellemiségét leginkább mutatja: életöröm járja át a filmet, igazolva az idő múlásának elkerülhetetlen hatását. Lassan két emberöltő elteltével ez a hol játékos, máskor komoly, néha éretlen gondolkodás tükrözi a fiatal generáció őszinte viszonyát a történelmi tragédiákhoz.

Irodalom

Benke Attila: Nagymama: az élő történelem. www.prae.hu

Soós Tamás: „Lövöldözős videójátékban játsszuk el, hogyan vitték el a zsidókat”. Beszélgetés Révész Bálinttal, a Nagyi projekt rendezőjével. www.filmtett.ro