Noé bárkái

David Attenborough legutóbbi műve, a környezetpusztításra és a különböző állatfajok kihalására figyelmeztető, de egyben megoldásokat is kínáló az Egy élet a bolygónkon (Alastair Fothergill – Jonnie Hughes – Keith Scholey: David Attenborough: A Life on Our Planet, 2020), átlépve a műnem határait, a tényfeltáró és problémaelemző dokumentumfilmek irányába mozdult el. Ugyanez motiválta Kollányi Ágostontól a Noé bárkáit is.

Homoki Nagy István (Vadvízország, 1952) mellett Kollányi a magyar tudományos-ismeretterjesztő film megteremtője, aki Homokihoz hasonlóan arra törekedett, hogy művei (Az anyag szerkezete, 1951; Örök megújulás,1966) ne csak hasznos információkat közöljenek, hanem hatásosak, filmszerűek is legyenek. „Nálunk nagyon szerencsés helyzet alakult ki azzal, hogy a tudományos filmekben a társadalomtudományok mindig határozottabban kaptak hangot, tematikai és szemléleti értelemben egyaránt” – vallotta az alkotó. A Noé bárkáinak bár fontos szereplői az állatok, de központi figurája az ember, fókuszában pedig az emberi felelősség (vagy inkább felelőtlenség) kérdése áll. Ugyan a narrátor (Szabó Sándor) klasszikus természetfilmként vezeti fel Kollányi Ágoston művét, azaz hangsúlyozza, hogy a magyar tájnak számos „rejtett” szépsége van, de már a bevezetőben előkerül az ember által irányított, a természet rendjét megbontó gép és az előle menekülő állatok konfliktusa. A játékidő további részében is rendszerint azokat a veszélyeztetett és kevésbé veszélyeztetett, de rohamtempóban irtott vagy természetes életterükről kiszorított fajok (vaddisznó, tiszavirág, gyurgyalag, gulipán, héja, túzok stb.) kerülnek bemutatásra, amelyek nem lennének pusztulásra ítélve, ha az ember felelősebben bánna a környezetével. Így Kollányi művének fő célja ennek a problémának a körbejárása; az állatokat és a gyönyörű tájakat ezzel összefüggésben ábrázolja.

A Noé bárkái alkotói a filmnyelvi eszközöket a logikai érvelésnek rendelik alá, úgy szervezik a filmképeket, hogy a nézőt meggyőzzék, és maga is arra az álláspontra helyezkedjen: a kontrollálatlan sportvadászat, a féktelen erdőirtás vagy a környezetkárosító bányászat idővel nemcsak az állatfajok, hanem az ember létét is veszélyeztetni fogják. Az egyik legerősebb vizuális metafora a grafikus montázs, amellyel Kollányi Ágoston egy virágot és a bélapátfalvai cisztercita kolostor templomának rózsaablakát állítja egymás mellé. A növényt és az ember alkotta épületet nem pusztán a formai hasonlóság köti össze, hanem az is, hogy mindkettőt veszélyeztetik a közeli cementbánya robbantásai. A virág természeti, a kolostor történelmi kincs, mindkettő elengedhetetlenül fontos az ember számára: előbbi az életét jelenti, hiszen a növények termelik az élelmet és az éltető oxigént, utóbbi kulturális identitásának és emlékezetének összetevője, így ha ezek elpusztulnak, az ember is pusztulásra van ítélve. A sivár bányavidéket a narrátor „holdbéli tájnak” nevezi, márpedig a Földet kísérő égitest élhetetlen számunkra. Hasonló, bár sokkal inkább hatásvadász montázsszekvencia, amelyben a lelőtt fácánok és – a narrátor szavaival – „az utánpótlás”, azaz a csibék képei váltakoznak. Kollányi metrikus montázst alkalmaz, azaz egyre rövidebb snittek következnek egymásra. A sokkhatást – hogy a csibéket csak azért tenyésztik, csak azért léteznek, hogy vadászok célpontjává, majd árucikké váljanak – Darvas Ferenc a fácánok képe alá bevágott komor, megrázó zenei motívuma is erősíti.

Ugyan némi Nyugat-ellenesség is vegyül a sportvadászatot kárhoztató epizódok narrátori szövegeibe (tudniillik nyugati megrendelésre lőnek ki igen sok vadat), ám a már-már parabolikus-allegorikus képkompozíciók általában a vadászat problémáját mutatják be. Jancsó Miklós szimbolista filmjeit (Égi bárány, 1971; Még kér a nép, 1972) idézik a sorba rendezett, leterített vaddisznók átlós kompozíciói a lobogó tűzrakásokkal, amelyek a vadászat kegyetlen rítusát hangsúlyozzák. A vadászokat jellemző hivatalos leírást ironizálva olvassa fel a narrátor, így a „szenvedély” és a „sport” idézőjelbe kerülnek, a néző számára egyértelművé válik, hogy ez a természet rendjét megbontó emberi tevékenység ugyanúgy elítélendő, mint az erdőirtások, amelyeknek ritka madárfajok fiókái lesznek az áldozatai, vagy mint a Balaton-felvidék bazaltorgonáinak lebontása, hogy macskakövek készüljenek belőlük. Erősen jelentésformáló a zene a különleges madár, a gulipán jelenetében: a kamera mocsaras vidéken követi a tojást rakó állatot szűk képkivágásban, közben vidám furulyaszólót hallhatunk, majd amikor kiderül, hogy a víz a közeli tanya artézi kútjából származik, és az erre átvonuló szürkemarhák valószínűleg szét fogják taposni a gulipán közeli füves részen rakott tojásait, akkor a zene is a trombita komor hangjára vált.

Kollányi Ágoston minden eszközt bevet, hogy érzékeltesse: az ember veszélyezteti a természet ritka fajait, egyúttal cselekvésre, illetve megfelelő ellenintézkedésekre buzdít. Erre utal a bibliai cím is, amelyre bár láthatunk szó szerinti példát (a folyóban úszó farönkön egymás mellé kerül egy viaskodó borz és egy róka), valójában az ember hozhatja létre az „új bárkákat” azáltal, hogy egyrészt mérsékeli környezetkárosító tevékenységeit, másrészt aktívan részt vesz az állat- és növényvilág megmentésében (a narrátor meg is fogalmazza, hogy többek között a héjakeltető tálcák volnának „Noé bárkái”). Hogy nagy hatású volt Kollányi műve, arra abból is következtethetünk, hogy az 1983-as esztendő egyik legnézettebb filmje volt Magyarországon.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala