súgó szűrés
keresés

Vadvízország

Rendező
Homoki Nagy István
Bemutató
1952
Filmtípus
ismeretterjesztő film
Filmhossz
1 óra 8 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

Az 1951–1952-es évek a magyar filmtörténet mélypontjai, szép számú sematikus-selejtes darabbal. Ha valaki ekkoriban moziba készül, nagy valószínűséggel értéktelen vacakra, ideológiával csurig töltött filmre válthat csak jegyet. Ám akad egy mű – igaz, nem játékfilm –, amely kiragyog az éjszakából.

Az első egész estés magyar természetfilm egyúttal mindmáig az egyik legjobb, és nemzetközi mércével is kiemelkedőnek tűnik. Alkotója, Homoki Nagy István (1914–1979) eredetileg jogot végzett, de lassan odahagyta a praxist, a természet és mindenekelőtt a madarak csodájának nem tudott ellenállni: kezdetben fotográfusként, majd pedig filmkészítőként járta az országot. Néhány év alatt megteremtette a magyar természetfilmet: a rövidebb munkák után (Szárnyas vadászmesterek, 1947; AKis-Balaton nádrengetegében, 1950; Egy kerecsensólyom története, 1950; A löszfalak madarai, 1950) az általa nemcsak rendezett, de írt és fényképezett Vadvízországgal, valamint a Gyöngyvirágtól lombhullásig (1953) remeklésével. Homoki Nagy egyszerre volt akkurátus tudós és érzékeny művész, parányi stábjával – tagjai között a feleségével, Zsoldos Zsuzsával és a dramaturgnak sem utolsó, jelentős vágóval, Morell Mihállyal – készített munkáinak az ország határain túl is híre kelt: seregnyi díjat kapott – köztük a rangos velencei fesztiválét –, és több mint negyven ország vásárolta meg a filmjeit.

Őelőtte a magyar táj nemhogy önálló témaként nem jelent meg, de tisztán dekoratív funkcióval is csak ritkán bírt a filmekben (jellemzően a Hortobágy [1937]), amelyben a leghangsúlyosabb a tájfestés a harmincas-negyvenes évek termésében, nem hazai, hanem osztrák alkotó – George Höllering – munkája), Homoki Nagy István fellépése tehát méltán nevezhető paradigmateremtőnek. Ráadásul nem egyszerűen meghonosította a természetfilmet Magyarországon, hanem rögtön a műfaj csúcsproduktumaival, egyedi látásmóddal és hangvétellel készült mesterműveivel állt elő. A Vadvízország vagy a Gyöngyvirágtól lombhullásig szemlélete, világa imitálható ugyan, de végső soron reprodukálhatatlan. A művek különlegességét nem csupán a végtelen türelem kiélesítette alkotói tekintet, a lefilmezett alanyokkal kialakított – bízvást bensőségesnek nevezhető – viszony, hanem a példás szerkesztés, a csodás színdramaturgia, nem utolsósorban pedig a poétikus narráció biztosítja.

Vadvízország a Szeged melletti – több száz (!) madárfajnak otthont adó – Fehér-tó életét és élővilágát pásztázza. A rendező egy éven át forgatott, és a kitartó munka meg is látszik a filmen. Nemcsak a sok izgalmas jeleneten (nyilvánvalóan rengeteg idő és türelem kellett ahhoz, hogy ezeket rögzíteni lehessen), hanem valamennyi képkockán: a film hangulatán, a tájjal és szereplőkkel megteremtett intim viszonyon. Már a cím arra utal, hogy Homoki Nagy István külön birodalomként szemléli a film világát: komplett kis mikrokozmosz, párhektáros univerzum képe rajzolódik ki előttünk, amelynek megvannak az erősei és a csenevészei, az okosai és az együgyűbbjei, amelynek megvan a lírája és a drámája, amelyet egyszerre párnáz ki az önfeledt gondtalanság és takar be a fortélyos félelem. A lefilmezett világgal kialakított bensőséges kapcsolatot jelzi, hogy a narrátor – maga a rendező – nemcsak az állatokat („Vadvízország népét hetek óta nyugtalanítja a réti héja”; „szemlét tart a barna kánya”), de a növényeket („a víz fölött a hínáros boglárka hirdeti a tavaszt”), sőt alkalomadtán a miliőt és az évszakokat is megszemélyesíti („távolról érkezett szélrohamok nyugtalanítják a tájat”, „a vihar tépte táj fölött megbékül az ég”, „színruhát vált a természet… ősz kóborol már a vizek partjain”). A film atmoszférájának megteremtéséhez döntően hozzájárul a végig domináns poétikus hangnem, a lírizáló alaptónus: a narrátor úgy sorolja a díszes szóképeket, hogy soha, egyetlen pillanatra sem lesz modoros az előadásmódja („a réti sas hatalmas szárnyainak két és félméteres támaszán úszik a vizek fölött”; „a gólyatöcs otthona a vízből kiemelkedő zsombék, hazája a szikes sástenger meg a szellőjárta ég”).

Vadvízországnak nemcsak a verbális, hanem a formanyelve is izgalmas. A rendező változatos kameraszögeket alkalmaz, az ég magasából éppúgy készít felvételeket, mint a víz alatt, továbbá impresszíven él a plánátmenetekkel. Hol felülnézetből (a madarak „szubjektívjével” készült légi felvételek sorában), hol alulnézetből mutatja Vadvízországot (a kacsák lábának mozgását alsó kameraállásból, a víz alól veszi, a pocok lakhelyét a föld alatt is megmutatja), máskor hatásosan váltogatja a tágabb és szűkebb plánokat (a tér totálját a kuvik vagy denevér közelije követi).

Dramaturgiai szempontból is csaknem tökéletes a film. Ragyogó a ritmusa, jó tempóban váltakoznak a leíró elemek (például a tavasz beköszöntét mutató részben) és drámai szekvenciák (a görény fészekfosztásakor, vagy a róka pézsmapocok elleni merényletekor), továbbá egy-egy ponton a játékfilmes dramaturgiát is beveti a rendező (például a last minute solutiont, azaz utolsó pillanatban történő megmenekülés eszközét a görény gulipánfiókák utáni hajszájakor).

Vadvízország nem egyszerűen jó film, több annál: döntő, megfellebbezhetetlen érv a mozgókép csodája mellett. Pedig csak állatok és növények szerepelnek benne. Néhány rövid snitten megjelenik Szeged látképe a nyitányban, egyébiránt ember vagy bármi, amit ember teremtett, nincs a képeken. De nem is hiányzik.

Irodalom

Lendvai Erzsi, Természetszimfóniák és… Emlékezés Homoki Nagy Istvánra. http://www.filmkultura.hu/regi/1999/articles/profiles/homoki.hu.html (utolsó letöltés: 2020. 05. 31.)