súgó szűrés
keresés

Gyöngyvirágtól lombhullásig

Rendező
Homoki Nagy István
Bemutató
1953.09.24.
Filmtípus
ismeretterjesztő film
Filmhossz
1 óra 23 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

Miután elkészített számos rövidebb munkát, majd pedig leforgatta pályája – egyúttal a magyar filmtörténet – első egész estés természetfilmjét, a Vadvízországot (1952) a Szeged melletti Fehér-tó végtelenül gazdag madárvilágáról, Homoki Nagy István nagyobb léptékű vállalkozásba fogott: a mesés gemenci erdőbe kirándult, ahol parányi stábjával másfél évet töltött erdőn-mezőn, vadleseken és stégeken. Vadkocát a malacaival, tétován topogó, újszülött szarvasborjút, háztájit fosztogató rókát, furmányos darázsölyvet és rejtező feketególyát filmezett, nyárfalevélbogarat és bodobácsot, korallgombát és porhanyógombát, vízitököt és tündérfátyolt vitt be a moziba és varázsolta el velük az odalátogatókat. A Gyöngyvirágtól lombhullásig a legjelentősebb fesztiválok egyikén, a velencei mustrán Ezüst Oroszlánt nyert, és hogy mennyire fontos mű volt alkotói számára is, azt mutatja, hogy sírjuk – férj és felesége, a gyártásvezető és rendezőasszisztens Zsoldos Éva – felirata is megemlíti: „Dr. Homoki Nagy István (1914–1979), ügyvéd, író, filmrendező, operatőr, és felesége, kik a Teremtő akaratából együtt éltek Gyöngyvirágtól lombhullásig”.

A sírfelirat második tagmondata rávilágít a film szemléletére és világértelmezésére. A már a Vadvízországot is jellemző panteisztikus világlátás itt még inkább jellemző: jóllehet – ez nyilvánvaló, hiszen az ötvenes években járunk – egyetlen szó vagy utalás nem hangzik el a Teremtőre, minden képkocka a teremtés nagyszerűségének emlékműve. Homoki Nagy olyan világot fest, amelyben valamennyi teremtménynek – legyen bár a legapróbb – megvan a maga szerepe, funkciója, amelyben senki és semmi létezése nem véletlenszerű: még a szélé, az esőé, a felhőké sem. Ezt sugallja a természeti jelenségek megszemélyesítése, a poétikusan szép (szó)képek sora („gyöngyvirágillatot lehel az erdei szél”, „alkony lopódzik az erdei házra”, „finom párákkal bontakozik a dunaparti hajnal”, „a koraősz lehelete átborzong az erdőn, kései virágokat fakaszt”, „esőterhes felhők barangolnak az őszi erdő felett”).

Homoki Nagy nem reciklálja, hanem tovább gondolja, tovább építi a Vadvízországhoz kidolgozott formát. A lírai életképek, anekdoták és mélydrámai szituációk pulzálására építő szerkezettel ugyan a Vadvízországot idézi, számos ponton azonban változtat annak formaképletén. Szemben azzal, itt nem a rendező narrálja a látottakat, hanem Sinkovits Imre baritonján halljuk a csodás sorokat, és változást jelent az is, hogy megnő a bejárt tér – a Vadvízország kisebb területet, alig néhány négyzetkilométernyit pásztáz, a gemenci erdő viszont száznyolcvan négyzetkilométer –, egyszersmind kitágul a felvonultatott élőlények köre. Megjelenik továbbá a Vadvízországból még hiányzó ember, sőt hangsúlyossá válik a szerepe. Míg a bukolikus nyitányban találomra vett, véletlenszerűen mutatott földműveseket, halászokat látunk, hamar színre lép a nevenincs vadászfigura, aki aztán többször visszatér. Afféle rendezői alteregó ő, néhol békés és passzív rezonőr, máskor az idill rettenthetetlen őre; ugyanúgy él egységben és lélegzik együtt a természettel, mint a film alkotói, illetve maga Homoki Nagy István. A vadászfigura, illetve a vizslája és a sasmadara bevezeti a rendező következő alkotói korszakát, a már-már antropomorfizált állatszereplőkkel forgatott, és az epizodikus elbeszélést is koherensebb – „játékfilmesebb” – szerkezetre cserélő mesterműveket (Cimborák – Nádi szélben, 1958; Cimborák – Hegyen-völgyön, 1960).

Gyöngyvirágtól lombhullásig igen gazdag logisztikai és fényképezéstechnikai szempontból bravúros jelenetekben – a kotorékfoxi és a róka csatája idegborzolóan feszült, csakúgy, mint az a jelenet, amelyben a réti sas lecsap a Gemencre bekóborló kültelki ebre –, az igazi különlegességét ezek az egyszeriség érzetét közvetítő pillanatok adják. A film legmaradandóbb értéke, hogy úgy mutatja be a természetben mindig – vagy legalábbis sokszor – megtörténtet, hogy a felvétel megismételhetetlenségének benyomását kelti a nézőben. Hogyan lehet valami reprodukálhatatlanul tipikus? – Homoki Nagy István tudta a választ, ez zsenijének (egyik) titka.

Az ötvenes évek elejének kontextusában a Gyöngyvirágtól lombhullásig különös tartalmakkal telítődik. Jóllehet nehezen képzelhető el ennél ideológiamentesebb, politikától bepiszkítatlanabb film, Homoki Nagy István munkájának igenis van politikai rétege, dimenziója. Egész egyszerűen azért, mert az időtlenített téma nagyon különlegesnek számított az aktualitások televényébe ragadt és a sematizmus mocsarába taszított korabeli magyar filmek között. A Gyöngyvirágtól lombhullásig alkotói missziót teljesítettek: azt bizonyították be, hogy szemben a harcos kultúrpolitikusok és más egylátószögű elvtársak reményeivel, az élet valamennyi területe, így például a természet, nem bolsevizálható. Filmjük annak lehetőségét biztosította a korabeli néző számára, hogy a moziban ne csak azt lássa, hogy miért kötelező (hagymázas, buta ideológiáért), hanem hogy miért jó élni. Hogy mennyire végtelenül gazdag és milyen színes a világ, még ha csupán száznyolcvan négyzetkilométerén barangolunk is.

Irodalom

Ardai Zoltán, Gyöngyvirágtól lombhullásig,Filmvilág, 2. sz., 2014, 63–64.

Lendvai Erzsi, Természetszimfóniák és… Emlékezés Homoki Nagy Istvánra. http://www.filmkultura.hu/regi/1999/articles/profiles/homoki.hu.html (utolsó letöltés: 2020. 05. 30.)