súgó szűrés
keresés

Recsk 1950–1953 – Egy titkos kényszermunkatábor története

Rendező
Gyarmathy Lívia, Böszörményi Géza
Bemutató
1988
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
2 óra 1 perc
A szócikk szerzője
Murai András

A nyolcvanas évek második fele és a kilencvenes évek eleje a magyar dokumentumfilm történetének kiemelkedő korszaka. Társadalmi presztízse ritkán volt olyan magas, mint ebben a kivételes időszakban, amikor a (puha) diktatúra gyengülését érzékelő, az igazság nyilvános kimondására és a múlttal történő szembenézésre vágyó közönség érdeklődése találkozott az elkötelezett filmkészítők tényfeltáró munkáival. A tabudöntések éveiben a közelmúlt történelmi traumáit vizsgáló művek komoly nézői és kritikai sikereket értek el, és hozzájárultak a rendszerváltozás szellemi előkészítéséhez. A kommunizmus elhallgatott bűneit leleplező alkotások közül kiemelkednek az ötvenes évek kényszermunkatáborairól szólók, mivel a lágerek létezését a szocializmus magas beosztású elvtársai az utolsó pillanatig határozottan tagadták. A Törvénysértés nélkül (Gulyás Gyula – Gulyás János, 1988) a hortobágyi kitelepítésekről ad részletes képet, az Ítéletlenül (Almási Tamás, 1991) a kistarcsai internálótáborban ártatlanul raboskodó nők sorsát mutatja be, a Recsk 19501953 a Rákosi-diktatúra legembertelenebb lágerének történetét beszéli el. A filmek különleges erejüket a túlélők visszaemlékezéseiből nyerik: a táborok működésének részletes leírását maguk a szemtanúk és a több évtizedes kényszerű hallgatás után felszakadó érzelmeik, az emlékektől zaklatott előadásmódjuk hitelesti. A Recsk 1950–1953 – Egy titkos kényszermunkatábor története elsőként adott átfogó képet a szovjet Gulag-lágerek mintájára működtetett, az Államvédelmi Hatósághoz tartozó munkatáborról, a rabok teljes kiszolgáltatottságáról, az ávósok kegyetlenkedéseiről. Egyúttal a rendezők az archív felvételek és a narrátor segítségével a kommunista diktatúra átfogóbb ismertetésére is törekedtek. A filmre külföldön is felfigyeltek, 1989-ben elnyerte a legjobb európai dokumentumfilmnek járó Felix-díjat.

Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia alkotó- és házastársak együttműködéséből számos játék- és dokumentumfilm született (rendező Gyarmathy, forgatókönyvíró Böszörményi többek között az Ismeri a szandi mandit?, 1969; Egy kicsit én, egy kicsit te, 1984; A csalás gyönyöre, 1992 című filmekben). Első közös rendezésük a recski munkatáborról szóló film (illetve az ezzel egyidőben Faludy Györgyről készített portré), amelynek elkészítése Böszörményi Géza számára személyes ügy volt: 1950 és 1953 között ő is e büntetőtáborban raboskodott, azonban évtizedekig szóba sem kerülhetett, hogy tapasztalatairól filmet készítsen vagy forgatókönyvet írjon. 1987-es rendezésében, a Laurában érinti először az internálások és munkatáborok mélyen elhallgatott témáját, de elsőkézből, egy túlélő elbeszéléseként a Faludy György, költő (1987) című portréfilmben – a költő kalandos életének egyik epizódjaként – mutathatta be a tábor borzalmait. Bár a nyolcvanas évek második felében egyre szabadabban lehetett beszélni a kommunizmus visszaéléseiről, a rendszer kiszolgálói még ekkor is akadályozták a forgatást, az alkotókat az anyaggyűjtés során többször névtelen telefonálók fenyegették meg, munkájukat nyomon követték a hatóságok.

A film elsősorban a történelem elszenvedőinek elbeszéléseiből építkezik, innen ismerjük meg a tábor történetét kialakításának első lépéseitől (a rabok húzták ki a drótkerítést és építették a barakkokat) az 1953-as politikai változás hatásáig és a rabok szabadulásáig. Külön rész foglalkozik a szociáldemokraták és az antifasiszta diák­ellenállók ügyével, a letartóztatásokkal és a tábori élet részleteivel, valamint az őrök kegyetlenkedéseivel (mint a gúzsbakötés vagy a fogság a vizesgödörben). Az alkotók jelentős teret adnak az „elnyomóknak” is. Volt őrök és operatív tisztek önigazolást keresve („Én végső soron parancsot teljesítettem.”), vagy egyszerűen csak letagadva a kínzásokat magyarázzák a munkatábor embertelen mindennapjaiban betöltött szerepüket. Az interjúkat Gyarmathy Lívia készítette, határozott, rövid, célirányos kérdéseivel kitartóan faggatta a végrehajtókat: „Volt gúzsbakötés?”, Nem volt.”, s mikor sokadszorra teszi fel a rendező ugyanazt a kérdést, „Volt gúzsbakötés?”, az egykori őr arrogáns támadásba lendülve leplezi le magát: „Persze, hogy volt gúzsbakötés, ez a fogolytáborok sajátja.” A „beszélő fejekre” össz­pon­to­sító kamerának köszönhetően az arcok is sokat elmondanak a kommunista diktatúrában hatalomhoz jutott katonákról. A zavaros beszédű, az azóta eltelt időben lezüllött, rosszarcú egykori őrök kerülnek szembe a tiszta tekintetű internáltakkal, akik erkölcsi fölényük tudatában beszélik el meghurcolásukat.

A Recsk 1950–1953 – Egy titkos kényszermunkatábor története után pár évvel Gyarmathyék játékfilmben dolgozták fel az egyik rab történetét. A börtönfilm műfaji sémáit használó Szökés (1997) a tábor egyetlen sikeres menekülését állítja középpontba. Michnay Gyula egészen a Szabad Európa Rádióig jutott, ahol 520 rabtársa nevét olvasta fel, hírül adva a foglyok hozzátartozóinak, hogy élnek és hol vannak szeretteik. Bezárása után – tudjuk meg a filmből – a láger nyomait eltüntették, évtizedekkel később, a Recsk 1950–1953 – Egy titkos kényszermunkatábor története forgatáskor létezésére semmilyen jel nem utalt, bozót és fák borították helyét. A magyar gulág emlékművét elsőként Böszörményi és Gyarmathy építette fel filmjével a történelem elszenvedőinek visszaemlékezéseiből.

Irodalom

GERVAI András: A tanúk. Film – történelem. Bp., 2004, Saxum.

SZABÓ Miklós: Magyar Gulag-monográfia. Filmvilág, 1989. 4. sz.

ZALÁN Vince: „Hát élni … élünk”. Gyarmathy Lívia dokumentumfilmjei. In ZALÁN Vince (szerk.): Magyar filmrendezőportrék. Bp., 2004, Osiris.