súgó szűrés
keresés

Régi idők focija

Rendező
Sándor Pál
Bemutató
1973.11.29.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 24 perc
A szócikk szerzője
Murai András

Sándor Pál visszatérő témája az egymásrautaltság, a közösség és az egyén egymást csiszoló viszonya. Filmjeinek híres szállóigéi is a közös ügyért vívott küzdelem életben tartó erejét sulykolják: „Mert kell egy csapat. Kell.”, ismételgeti Minarik Ede a Régi idők focijában, „Egyedül nem megy”, énekli a Ripacsok (1981) slágerét a színészpáros, Ede és András, akik szinte összenőttek háromszárú nadrágjukban. Ám az összetartás szép ideájának megvalósulását kisebb-nagyobb árulások akadályozzák meg. A hűtlenség és a csapat széthullása csaknem elkerülhetetlen a közösség nélkül helyüket nem találó hősök történetében. Csak első, a francia újhullám stílusában fogant filmjében, a nagykamaszok nemzedéki közérzetét megfogalmazó Bohóc a falonban (1968) mutatkozik az egymásra találás jelentős csalódások nélkül. Sándor Pál következő munkáiban keserűség itatja át az együvé tartozás rövid időre szóló felemelő érzését. Második, a 19. század legvégén játszódó, de a ’68-as eszmék bukása után aktuá­lis üzenettel bíró, Szeressétek Odor Emíliát! (1969) című filmjében a nevelőintézet képmutató vezetése ellen lázadó címszereplő tragédiája, hogy nem tudja maga mellé állítani az osztály lánycsapatát.

Összjáték és széthúzás keserű tapasztalatának sokrétű megfogalmazása a Régi idők focija. Hőse Minarik Ede, a szegény mosodás, akinek egyetlen álma, hogy szedett-vedett városszéli focicsapatát, a Csabagyöngyét az élvonalba juttassa. Pénz nélkül azonban ez lehetetlen feladatnak látszik, még a tizenegy játékost sem sikerül összeverbuválni. A megszállott önjelölt focimenedzser a kérlelhetetlen végrehajtók, Tokics és Brüll fenyegetésétől tartva nem lát más kiutat, mint hogy egy-egy játékosát eladja a riválisoknak. A lelkesedést további hűtlenségek oltják, és Minarik álma szertefoszlik a sorsdöntő mérkőzésen: a Csabagyöngye nem lesz nagy csapat, sőt, csapat sem lesz.

Mándy Iván novelláját, a Tribünök árnyékát, illetve A pálya szélén című kisregényét a rendező állandó munkatársaival, Tóth Zsuzsa forgatókönyvíróval és Bíró Zsuzsa dramaturggal ültette át mozgóképre, és – csakúgy, mint következő Mándy-adaptációjuk, a Mélyvízből készült Szabadíts meg a gonosztól (1979) esetében – kitűnően sikerült az író szövegvilágának megfelelő filmes stílust találniuk. Az 1924-ben játszódó történet a futball aranykorának legendáját összekapcsolja a mozi korai nagy fejezetével. A korszak a díszleteken, jelmezeken, a mulatságosnak ható futballdresszeken túl a film ironikus és harsány formanyelvének köszönhetően elevenedik meg. A Régi idők focija idézőjelbe tett némafilm: tréfás inzertek, állóképekre komponált jelenetek, zongorakíséret, a színészek gyorsított mozgása, széles gesztusaik és burleszkbe illő kergetőzős, tortadobálós jelenetek képviselik a mozi hang előtti korszakát. Az alkotók igazi bravúrja, ahogy a hang, a színek és a némafilmes eszközök egyvelegéből egységes formavilágot teremtenek. Ragályi Elemér operatőr külsőben készült fakó felvételei és a belsők párás, füstös képei biztosítják a húszas évek valóságát idéző, egyúttal attól eloldó látványt.

Minarik esetlen kalapjával, lógó nagykabátjában, ormótlan cipőjében és kis bajuszával Chaplinre emlékeztet: a burleszk legnagyobb alakjához hasonlatosan újabb és újabb ravasz ötleteivel ő is legyőzhetetlennek tűnik. Ugyanakkor korántsem utánzat a Garas Dezső játszotta Minarik. Filmtörténetünk egyik legemlékezetesebb, sajátosan magyar figurája mélyen kötődik az első világháború utáni évek budapesti életvilágához. A foci és a mozi iránti szenvedély mellett ugyanis megjelenik a Horthy-korszak társadalomrajza is, ami keserű, szomorkás színt visz a derűsre stilizált némafilmes világba. Már a helyszín, a budapesti külvárosi szegénynegyed árnyalja a komédiázást. Lerobbant épületek, szegényes mosoda, kültelki focipálya környezetében álmodik a nyomor: az első ligába feljutni társadalmi felemelkedést is jelentene. Mintegy mellékesen jelenik meg a szerveződő munkásmozgalom, és Minarik egyszerű, naiv kérdése, „Ki az a Hitler?”. Mindez pontosan jelöli a fasizálódó, félelemmel terhes korszak kezdetét.

Talán csak véletlen, hogy mire Garas Dezső elérkezett Minarik Ede szerepéhez, már két felejthetetlen epizódalakítással kapcsolódott a focihoz. Ő volt Steiner, a kétballábas antitalentum az életükért és becsületükért küzdő munkaszolgálatosok csapatában a Két félidő a pokolban (Fábri Zoltán, 1961) és a kapus a Mese a 12 találatról (Makk Károly, 1957) című filmben. Sándor Pál még két alkalommal Edének keresztelte a Garas megformálta figurát. A Ripacsokban Stock Ede a bőnadrág elárult „tulajdonosaként” fogad színésztársa ellen gyilkos bosszút, a Noé bárkájában (2006) egy másik Ede, egykori moziigazgató, nyugdíjas ételkihordóként televíziós vetélkedőben próbálkozik élete utolsó nagy dobásával. Az „Edék” a saját „nagy ügyükben” megszállottan hívő kis­emberek. Közülük Minarik szeretetreméltó elszántsága azért is tűnik ki, mert csapata iránti elkötelezettsége elválaszthatatlan hazaszeretetétől: mikor azt képzeli, a magyar válogatott tagja, büszkesége a Himnusz hangjaira a magasba röpíti.

Irodalom

Gelencsér Gábor: Forgatott könyvek. A magyar film és az irodalom kapcsolata 1945 és 1995 között. Bp., 2015, Kijárat – Kosztolányi Dezső Kávéház Kulturális Alapítvány.

Kolozsi László: Ede elment. Garas Dezső (1934–2011). Filmvilág, 2012. 3. sz.

Soós Tamás Dénes: „Én nem lázadtam, én filmeket csináltam.” Beszélgetés Sándor Pállal – 1. rész. Filmvilág, 2020. 1. sz.