súgó szűrés
keresés

Szamárköhögés

Rendező
Gárdos Péter
Bemutató
1987.09.03.
Filmcím
Szamárköhögés
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 31 perc
A szócikk szerzője
Murai András

A Szamárköhögés az első ’56-os film, amelyen nevetni lehetett. Gárdos Péter (1948) rendezése nem a történelmi tragédiát és nem is a forradalmi pátoszt viszi vászonra. Nem a történelemalakító hőst ábrázolja, épp ellenkezőleg. A film humora alapvetően abból fakad, hogy a szereplőket ugyan megérinti a sorsfordító történelmi esemény lehetősége, de nem tudják, hogyan alkalmazkodjanak a váratlan helyzethez, ezért válnak bocsánatra méltóan nevetségessé.

Bár 1957 óta (Révész György: Éjfélkor) folyamatosan készültek a forradalom eseményeit megjelenítő vagy arra reflektáló művek, harminc évvel utána, a Kádár-rendszer utolsó éveinek sajátos helyzetében születhetett meg a „kisember” szerepét komikusan bemutató film. Humorának társadalmi-politikai hátterét a nyolcvanas évek második felének sajátos közege biztosítja, mikor enyhül a cenzúra, de még élnek a politikai tabuk, mikor hivatalosan „ellenforradalom” a forradalom, de a hatalom már kezd elbizonytalanodni saját interpretációjában (bő egy év múlva hangzik el Pozsgay Imre híres rádiónyilatkozata, amelyben „népfelkelésnek” nevezi a korábban „sajnálatos eseményeknek” aposztrofált forradalmat). A Szamárköhögés vígjátéki keretbe helyezett története, a nagybetűs Történelem és a kisember találkozása mögött ott a szocializmus végórájának társadalmi konszenzusa: az elhallgatott igazság kimondásának igénye, miszerint 1956-ban valamennyien forradalmat éltünk át, azonban a hétköznapi életvilág szereplőinek nézőpontjából a történelmi összefüggések nem átláthatók.

A film középpontjában álló család élete teljesen felborul ezekben a viharos napokban, még úgy is, hogy távol maradnak az eseményektől (az utcai harcokat, a külvilág történéseit archív felvételeken látjuk). „Végre történik valami, végre egy kis felkelés van” – értelmezi a tízéves Tomi a film alaphelyzetét. A hétköznapok kizökkennek megszokott kerékvágásukból, a szülők pedig kivetkőznek önmagukból (az Anya szó szerint, az ablakban táncot lejtve mutatja meg kebleit a harcolni induló nemzetőröknek). A gyerekszemszög felnagyítja a felfordult családi élet groteszk helyzeteit. Az Apa (Garas Dezső) most szokatlanul merész lesz, felpofozza egyik kollégáját, majd úgy dönt, sztepptáncosnak áll. Az Anya (Hernádi Judit) el akar szökni szeretőjével, ám végül hazatér, mert „leszakadt a bőrönd füle”. A Szamárköhögés felnőtt szereplői tehetetlen, inkább álmodozó, mint cselekvő figurák, felfokozott hangulatukban is kiszolgáltatottjai a történelmi szituációnak. Sodródnak, kapkodva vetik fel a cselekvési lehetőségeket, például a disszidálást, vagy a harcolókhoz csatlakozást, ha nem is fegyverrel, hanem írógéppel, levelet írva Hruscsovnak és Eisenhowernek, aztán hirtelen el is vetik őket, hogy végül céljuk „csak” a szerencsés túlélés legyen. A gyerekek, miközben megfigyelői a felnőttek szokatlan viselkedésének, saját problémáikkal vannak elfoglalva. Tomi (Tóth Marcell) egy anatómiai könyv ábrája alapján méregeti legfontosabb testrészét, a nyolcéves, őszinte „gyerekszáj” Annamari (Kárász Eszter) pedig kétségbeejtő helyzetekbe hozza a szülőket, így szembesítve őket önmaguk hazugságaival és gyávaságával (különösen, mikor „Rákosi Mátyás elvtárs, pajtás!” kiáltással üdvözli a forradalmárokat, ráijesztve a lakásba megbújó félős felnőttekre). Csak a meggyőződéses kommunista Nagymama (Törőcsik Mari) őrzi meg rezignáltságát. Miután ártatlanul vizsgálati fogságban tölt két hetet, a kiábrándultság nála lesz a legerősebb a film és a történet végén, vagyis a Kádár-korszak, az új hazugságok és kompromisszumok kezdetén.

A Szamárköhögés nem csak nevettetni képes, hanem megrendíteni is. Az egyetlen halállal végződő epizód a film végén a forradalom bukását is érzékelteti. A mulatságos jelentek itt átváltanak tragédiába, mikor egy géppisztolysorozat megöli az egyik kisfiút. A záróképek archív felvételei a szétlőtt Budapestet mutatják, melankolikus hangulatban búcsúzva a forradalomtól.

A Szamárköhögésben ott találjuk az ’56-os forradalom ismert toposzait, az átlőtt vekni kenyeret, a disszidálás dilemmáját, a Sztálin-összes elégetését. Csak mindezt játékos, keserédes humorba csomagolva. Jól példázza ezt a film egyik emlékezetes jelenete, amely illeszkedik a történetbe, ám egyúttal egyértelmű utalás is a Kádár-rendszerre. Az Amerikából hazatelefonáló rokon érdeklődik, mi történik Budapesten. A család virágnyelven próbálja elmagyarázni: „vihar van”, „járvány tört ki”, „nagy a köd”, nehogy kiejtsék a forradalom szót, amelyet harminchárom évig senki sem mert nyilvánosan kimondani. A család egy nyelvet beszél, s a korabeli közönség is pontosan érthette a jelbeszédet. Csak a szókimondó Annamari nem követi a körmönfont fogalmazást: „Nyald a seggem télen-nyáron!”, zárja le keresetlen nyíltsággal a telefonálást. A kor közérzetét telibe találó remek dialógusok, kidolgozott kabaré-jelenetek mellett a kiváló színészi játéknak is köszönhető, hogy a Szamárköhögés kiállta az idő próbáját, és máig friss maradt.

Műfaját illetően az első, de egyáltalán nem kivétel a forradalmat megjelenítő filmek sorában, hiszen bőven a rendszerváltozás után ismét készültek komikus-groteszk filmek (Kardos Sándor – Szabó Illés: Telitalálat, 2003; Koltai Róbert: Világszám, 2004), amelynek hősei szintén nem formálni, inkább túlélni szeretnék a történelmet.

Irodalom

Hirsch Tibor, Gyengék dicsérete = Szűk Balázs szerk., ’56, te suhanc. Az 1956-os forradalom és szabadságharc a magyar játék-, tévé-, animációs és kísérleti filmek tükrében, Debrecen, 2017, Debreceni Művelődési Központ, 44–50.