súgó szűrés
keresés

Vigyázat, lépcső!

Rendező
Orosz István
Bemutató
1989
Filmtípus
animációs film
Filmhossz
6 perc
A szócikk szerzője
Varga Zoltán

A magyar animációban Orosz István (1951) művei a képzőművészethez legszorosabban kapcsolódó filmek közé tartoznak, ami értelemszerűen magyarázható azzal, hogy az Iparművészeti Főiskolán grafikusként végzett, a Pannónia Filmstúdióba Gyulai Líviusz invitálására érkező alkotó grafikusi és animációsfilmes tevékenysége között nem húzható éles határvonal. A grafikákban, rézkarcokban vagy plakátokon kidolgozott szerzői világ a mozgóképekben is felfedezhető. Orosz animációi, akárcsak állóképei, a századokkal ezelőtt élt mesterek (például Dürer és Piranesi) stílusát vizuális illúziókkal és paradoxonokkal (a gyakran megidézett M. C. Escher örökségével), valamint a szürrealisták álomszerű képzettársításaival ötvözik.

Az Orosz-animációk közül először az Álomfejtőben (1980) érhető tetten a geometrikus absztrakció, a fekete-fehér grafika minimalizmusa és a képelemeket asszociatív módon egymáshoz kapcsoló, tudatáramlásszerű kompozíciós logika kettősségére – ha úgy tetszik, feszültéségére – épülő fogalmazásmód. Az Álomfejtőben az is termékeny feszültséget eredményez, hogy az élőszereplős képsorokban feltűnő hús-vér figura lázálmának képanyaga voltaképpen egyszerre térképezi a tudattalan mélyrétegeit, az álmodás megfejthetetlen rejtélyeit, ugyanakkor nagyon is konkrét és valós időt, történelmi évtizedeket láttat: a (kései) szocializmus szétmállott-megdermedt világát, rút díszleteit. Az évtized – egyúttal a pártállami rendszer – végén készült Vigyázat, lépcső! az Álomfejtő ilyetén kettősségeit viszi tovább s teszi rétegzettebbé. Felfedezhető benne emellett az 1984-ben készült Ah, Amerika! nyíltabb közelítésmódja is a történelmi kérdések felé; a félórás film az alkotók (Orosz István és Dániel Ferenc) játékos megnevezése szerint „animációs dokumentum-legenda”: a századfordulós kivándorlási hullámot idézi fel archív (és rekonstruált) felvételek és korabeli szövegek, valamint rajzolt jelenetek segítségével.

Vigyázat, lépcső! a bolsevik diktatúra évtizedeinek allegorikus sűrítménye, nem tényszerű „történelemlecke”; kínál ugyan visszatérő eseményeket és rendszeresen látható figurákat (labdázó gyereket, szekrényt cipelő férfiakat), mégsem ők az igazi főszereplők, s összefüggő cselekmény nem, legfeljebb történések laza – okozatilag nem kapcsolódó – füzére épül ki a filmben. A valódi főszereplők az irányok, pontosabban az irányok összezavarása és többértelművé tétele: a tereket pásztázó, felfelé vezető kameramozgások végül lenti tereken állapodnak meg, lent és fent minduntalan helyet cserélnek (ez a komponálásmód a filmben rendszeresen megfigyelhető; egy szokatlanul hosszú, több mint félperces beállítás pedig halmozza az ilyen váltásokat). Mindez teljesen elbizonytalanítja a nézőt – a megszokott, mindennapi helyszín (akár szó szerint!) kifordul önmagából, az ismerős ismeretlenné, pontosabban kiismerhetetlenné válik.

A sallangmentes fekete-fehér képeket – amelyek többnyire fehér alapon fekete kontúrokkal körülvett figurákat mutatnak, de számos alkalommal ennek negatívját is láthatjuk, azaz fekete alapon jelennek meg a fehér körvonalakkal megrajzolt alakok – részben élesvágás választja el, részben viszont egymásból keletkeznek átalakulással: így lesz például a takarítónő arcából csatornanyílás, a szekrényből légypapír. Az irányok és a képelemek változásai hangsúlyozottan labirintusszerűvé teszik a közeget (az útvesztő Orosz állandó motívumainak egyike); a kopott lépcsőház emblematikus közép-kelet-európai helyszínéhez társított paradox térszerkezetek a korszak kiúttalanságát nyomatékosítják. A csapdahelyzetet jóformán szó szerint érzékelteti a Penrose-háromszöget idéző – sehová sem vezető – lépcsősor az utolsó beállításban.

Vigyázat, lépcső! ugyanakkor legalább annyira az idő, mint a tér filmje. A szocializmus évtizedeit, avagy a jelenben továbbélő múltat olyan kellékek is megidézik, mint a falra vetülő ötágú csillag árnyképe, a csengőfrász élményére utaló képsor (amikor hivatalos szervek csöngetnek be egy lakóhoz), a falakra rótt jelszavak, és különösen a tank, amely több változatban is feltűnik, s közöttük bizarr-pikáns összefüggések rajzolódnak ki. A tank csöve előbb egy „mutogatós bácsi” intimrészeként ágaskodik fel, később az udvaron látható, amint körbepásztázza a teret – s időzített bombának éppúgy értelmezhetjük, mint az óra körbejáró mutatójaként. Ugyancsak a megelőző évtizedeket idézik a film „hangkollázsának” elemei: munkásmozgalmi dalok, rádióadások töredékei csendülnek fel, ha éppen nem zörejhangokat (főleg a lépések koppanásait) vagy – kísérőzeneként – édesbús szájharmonika-muzsikát hallunk. A Vigyázat, lépcső! látomásszerű összegzésként int búcsút a korszaknak (rendszernek) – a rendszerváltás hazai ikonográfiájában pedig a filmhez tartozik Orosz nemzetközi hírű plakátja, a Tovariscsi, konyec! (Elvtársak, vége!) is.

Orosz István további, a vizuális illúziók és paradoxonok iránti érdeklődését következetesen fenntartó, hasonlóképpen míves animációs rövidfilmjei többnyire – a Sakk! (2010) kivételével – eltávolodnak a Vigyázat, lépcső!-vel csúcsra járatott szociografikus-történelmi kérdésköröktől. Az elvágyódás és az időt fürkésző tűnődés ikerműveiként lehet utalni A kertre (1993) és Az idő látképeire (2004), míg a Sírj! (1995) kozmikus utazása a mikro- és makrokozmoszt köti össze, asszociációk sora uralja a Fekete lyuk – fehér lyukat (2001), az Útvesztők (2008) vagy A rajzoló (2014) képsorait pedig labirintusok hálózzák be.

Irodalom

Kernács Gabriella, Orosz István grafikus, festő, animációs rendező, http://mmakademia.hu/alkoto/-/record/MMA8057 (utolsó letöltés: 2020. 02. 18.)

M Tóth Éva, Animare necesse est…, Kaposvár–Budapest, 2004, Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Kar – Pannóniafilm Kft., 64–73.

Sárosdy Judit, Vigyázat, látványzsonglőr! Interjú Orosz István rajzfilmrendezővel, Filmkultúra online, http://www.filmkultura.hu/regi/2004/articles/profiles/orosz.hu.html (utolsó letöltés: 2020. 02. 18.)

Varga Zoltán, A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti közelítések, Szeged, 2016, Pompeji, 211–214.