Hajnóczy Péter: A fűtő

A fűtő Hajnóczy Péter első, azonos című elbeszéléskötetének címadó novellája. Szikár, kiforrott stílusú próza, mely már nem az útkereső, hanem a hangját és témáját ismerő szerzőre utal. Hajnóczy határozott antréjára felfigyelt a korabeli kritika – Szekeres Szabolcs összegzése szerint különösen a címadó írás iróniáját, fegyelmezett, távolságtartó narratíváját méltatták –, ám az erős kezdés annak is betudható, hogy Hajnóczy ekkor már harminchárom éves, írásai pedig 1970-től megjelentek olyan rangos folyóiratokban, mint az Élet és Irodalom vagy a Mozgó Világ.

Az elbeszélés alapötlete nem mondható újdonságnak, hiszen egy Kleist-parafrázis, amely egyúttal megidézi Franz Kafka nyomasztóan zárt, allegorikus prózavilágát is. A kiindulási helyzet is átlagos, mondhatni kisszerű. Kolhász Mihály harmincegy éves kazánfűtő, hét éve dolgozik egy meg nem nevezett gyárban, valamikor a hetvenes években. Egészen pontosan szeptember 9-én tíz óra előtt öt perccel „jól hallhatóan kopogtat” a főgépész ajtaján, hogy átvegyen fél liter tejet, megszokott napi védőitalát. A jelenet aprólékos (a helyszín és az évszám viszont nem ismert) leírása feszültséget és kettős hatást kelt; előre jelzi, hogy egy jelentéktelen körülmény sorsfordító mozzanattá válik majd az elbeszélésben. Ez az apróság azonnal be is következik: Kolhász szembesül azzal, hogy a „védőital kiadását további felső utasításra megszüntették”, egy új közegészségügyi döntés értelmében ugyanis a munkahelye nem számít egészségre ártalmas környezetnek. A fiatal fűtő erre szónokokat megszégyenítő beszédben fejti ki a döntés igazságtalanságát, kitérve az elviselhetetlen munkakörülményekre, és arra, hogy az elvonásról épp csak az érintetteket, a fűtőket nem tájékoztatták. Érvelésének csúcspontján azonban a döntés logikáját kérdőjelezi meg. Hiszen ha hitelesnek tartjuk a közegészségügyi döntést, és munkahelye nem veszélyes, akkor hét éven keresztül jogtalanul kapott védőitalt. Ellenkező esetben viszont a napi fél liter tej megvonása volt törvénysértő. Miután a főgépésszel nem jutott dűlőre, Kolhász sorra végiglátogatja a vállalat meghatározó képviselőit, a főmérnököt és a szakszervezeti bizalmit is kérdőre vonja védőital-ügyben. Idővel egyre határozottabban érvel, további lépéseket is kilátásba helyezve, ha nem szolgáltatnak neki jogorvoslatot – és ebben már felsejlik monomániája, a „tisztességben megőrült” ember kérlelhetetlen igazságérzete is. Már nem pusztán a védőitalról van szó: az öntudatos, jogkövető polgár kéri számon a törvényességet a saját maga diktálta játékszabályokat is felrúgó rendszeren: ebben mutatkozik meg Hajnóczy novellájának allegorikus volta. A megkeresett vezetők a Kádár-rendszer félpuha diktatúrájának tipikus alakjai, ennek megfelelően is reagálnak: hárítással, összekacsintós bizalmaskodással, sőt a fizetésemelés ígéretével próbálják csillapítani az igazát kereső Kolhászt, mintegy honorálva a meghunyászkodást.

Mint arra Thomka Beáta rámutat, a párbeszédek stílusukkal is jelzik a fűtő által kiprovokált vita meddőségét: a vallomásra bírt vállalati vezetők „kizárólag nyelvi klisék, elhasznált sztereotípiák, hivatali közhelyek által fejezik ki magukat” – a nyelv tehát megmerevedett, a megértés helyett az utasítás és az elutasítás eszköze az elbeszélésben. Kolhász kudarca miatt döntő lépésre szánja el magát: kilép a gyárból, és magánúton próbál érvényt szerezni igazságának. Miután egy ügyvéd is visszautasítja megkeresését, maga intézkedik az igazságszolgáltatás helyett. Kiáltványt ír, amelyben az emberi faj nevében ítéli el a védőital-ügyben bűnösnek talált főgépészt, főmérnököt és szakszervezeti bizalmit. A pápának, az ENSZ-főtitkárnak, Brezsnyevnek és István királynak is címzett kiáltványt aztán elégeti, mert „az ügy súlyához és jelentőségéhez méltó módon kívánja a címzettekhez eljuttatni, »nevezetesen a tiszta és pártatlan, közvetítő elem, a tűz révén«”. A tűz a megtisztulás, az (ön)pusztító igazságkeresés szimbóluma – Hajnóczy Péter ezzel utal Heinrich von Kleist eredeti Kolhaas-történetére is, amelyben a sértett igazságérzetű lócsiszár, Kolhaas Mihály gyilkol, gyújtogat, tűzbe borítja Lipcsét. A párhuzamokat csak tovább erősíti, hogy a lócsiszár Mihály arkangyal helytartójának kiáltja ki magát, az arkangyalt pedig más néven a tűz angyalaként is ismerik. A magyar Kolhász az igazságtalanság elleni tiltakozásként saját magát is felgyújtaná, de igazi tragédiája az, hogy sem győzni, sem elbukni nem képes. Bár egy megtöltött benzineskannával kisétál a város határába, végül csak nyelvet ölt a kannára, és hazagyalogol. Az önégetés brutális aktusa hagyományosan az elnyomó rendszerek elleni tiltakozás egyik végső formája: így gyújtotta fel magát 1963-ban Thích Quảng Đức vietnámi buddhista szerzetes, 1969-ben Jan Palach cseh egyetemista és a magyar Bauer Sándor középiskolás tiltakozásul a '68-as prágai tavasz eltiprása miatt. Hajnóczy hőse inkább az életet és a megalkuvást választja: pár hónap után visszatér a gyárba, és ha már emberi fáklyává nem lényegülhetett át, szelíd őrültként testmelegével próbálja felmelegíteni a levegőt a hajnali utcákon.

A fűtő tehát allegorikus formában egyszerre bírálta a Kádár-korszak lekenyerező politikai stratégiáját és a „független” értelmiség tehetetlenségét, ami nem is maradt visszhang nélkül. Bán Zoltán András felidézi, hogy a novelláskötettel elsőként megkeresett Magvető Kiadó igazgatója, az egykori ÁVH-alezredes Kardos György „a már betördelt kéziratot adta vissza Hajnóczynak, azzal a korántsem mellékes megjegyzéssel, hogy ez egy ellenforradalmi könyv, és a szerző örülhet, hogy ő, Kardos nem viszi egyenesen a Belügyminisztérium megfelelő ügyosztályára”. A Szépirodalmi Könyvkiadónál azonban nem látták politikailag veszélyesnek a válogatást, így a kötet végül megjelenhetett. Bár a könyv kedvező kritikákat is kapott, többen (Zappe, Balassa) bírálták témaválasztása vagy éppen egyenetlen stílusa miatt.