Tar Sándor: A mi utcánk

Tar Sándor pályájának kismagasló szakasza a kilencvenes évek, ekkoriban jelennek meg legfontosabb művei: A te országod (1993) és a Lassú teher (1998) között A mi utcánk, a korpusz ötödik kötete. Az 1995-ös könyv írásait a Beszélő korábban már folytatásokban közölte. Az évtized során a szerző pályáját és műveit egyre nagyobb figyelem övezi, a magyar prózában zajló szemléleti változás hatására ugyanis ekkoriban kezd újra előtérbe kerülni a történetelvűség, és ebbe a folyamatba jól illeszkedik Tar Sándor realista ábrázolásmódja, mely témáját és megszólalásmódját tekintve is erősen kötődik a móriczi parasztnovellák hagyományához. A mi utcánk szövegei a korábbi írásoknál rövidebbek, sűrítettebbek, és itt már egyértelmű az elmozdulás a nagyepikai műfajok felé: a harmincegy elbeszélést tartalmazó könyv regényként vagy novellafüzérként is olvasható. Az író kezdetben szociografikus portrékban gondolkodott, de ahogy ezek a portrék sokasodtak, egyre több lett köztük az összefüggés, a visszatérő szereplő vagy motívum. Az elbeszéléseket elsősorban mégis a közös tér, a címben is megjelölt utca szervezi egységbe, itt futnak össze a különbözőségükben is rendkívül hasonló életsorsok. Egy utca, mely „harminc-negyven ház a falu szélén, az elején kocsma és buszmegálló, lakóinak fele nyugdíjas vagy munkanélküli segélyből él, azt sem tudják, hogyan.” A Görbe utca, a faluszéli földút igazi senkiföldje, metaforikusan is megragadja azt a peremhelyzetet, melyben az itt lakók élnek, vagy helyesebben tengetik életüket. A Debrecen környéki falu poros utcájának lakói mind a periféria figurái, munkanélküli, megrokkant, beteg emberek, kilátástalan és reménytelen élethelyzetben. A halálos beteg fiát ápoló Vida bácsi, a régészeti leletek után kutató lelkész, az agyvérzéses feleségébe szerelmes Béres, a folyamatosan kerékpárjára támaszkodó Ocsenás és a többiek mind szebb napokat látott emberek, akiknek a Görbe utcai zsákutcába fut be az életük, hogy aztán soha ne is találjanak innen kiutat. A tér zártsága a helyhez kötöttséget, determináltságot erősíti. Vannak menekülési kísérletek, ezt a novellák címei is hangsúlyozzák (A szökés; Néha úgy elmennék; El valahová). Ám az öngyilkosság, vagy a falu elhagyása olyan kitörési próbálkozás, amely törvényszerűen kudarccal zárul. Az egyetlen menekülési pont az alkohol, a folyamatos bódultság, az állandósult máshol-lét távlata. A mi utcánk hősei egytől-egyig alkoholisták, az utca három, alkohol vásárlására alkalmas tere (Misi presszó, Piroska néni bögrecsárdája és a kisbolt) a szociális szféra, egyben a szöveg strukturális csomósodási pontja, a szereplők találkozásainak, interakcióinak színhelye.

Tar Sándor az eszköztelenség látszatát keltve, mégis rendkívül érzékletesen képes megidézni a vidéki munkások rendszerváltás utáni lecsúszását, illetve általában a félrecsúszott, soha ki nem javítható sorsokat, a sokszor állati szintre süllyedő vegetációt. A realista próza kódjait használva sokszor a szociográfia irányába nyit, egy társadalmi réteg tipikus csoportját, annak életmódját mutatja be. Olyan csoportét, melynek figuráit jól ismeri, hiszen bizonyos szempontból ő maga is közülük való. Ezért A mi utcánk minden szociografikussága ellenére sem olvasható tudományos, szenvtelen tudósításként, hiszen a távolító gesztusok és a szándékolt tárgyilagosság mellett nagyon erőteljesen jelen van benne a részvét, a megértés. A legtöbbször egyes szám harmadik személyű narrátort alkalmazó elbeszélésekbe többnyire függő beszédként épül be a szereplők töredezett, korlátozott kódú beszédmódja. Épp az mutatja a megértés jelenlétét, ahogy ez a két nyelvhasználat egybesimul, különbözősége ellenére is egységet alkot. Ezzel a (szövegszervező eljárásokban is megmutatkozó) empátiával szorosan összefügg a kötet megdöbbentő, erőteljes és bizarr humora. Tar Sándor tragikus történetei az emberi szenvedés könyörtelen mélységeiből szólnak, mégis szinte mindegyik szöveg a nevetés, a humor forrása is, mert a szereplők képesek kigúnyolni saját magukat, ironizálni saját sorsuk alakulásán. A szerző pedig nem kinevetteti őket, hanem velük együtt nevet – abban a világban, ahol már nem marad más, csupán a keserű, megfáradt nevetés.