Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő

A Négyszögletű Kerek Erdő Lázár Ervin legismertebb, legtöbbször kiadott mesekönyve, Réber László szellemes, játékosan groteszk illusztrációival. Számos színpadi és filmes feldolgozása készült. Egymástól független elbeszélések füzére, ám az állandó helyszín és szereplők révén meseregényként olvasható. A Négyszögletű Kerek Erdő előzménye, tematikus és poétikai szempontból is, Lázár Ervin első meseregénye, A kisfiú és az oroszlánok (1964). Az egyik mesefigura, a kiöregedett cirkuszi oroszlán, Bruckner Szigfrid már ebben feltűnik, s a korai meseregényben a pajta zárt világa nyújt olyan biztonságos, belátható teret a gyermeki fantáziának, mint A Négyszögletű Kerek Erdőben az erdő. A főhős, Mikkamakka pedig a Hétfejű Tündér (1973) kötetből lép át az új meseregénybe. A Négyszögletű Kerek Erdő egy részét már az 1979-es Bikfi-bukfenc-bukferenc tartalmazta, a Gyere haza, Mikkamakka! 1980-ban önállóan is megjelent.

A A Négyszögletű Kerek Erdő nyelvileg hármas rétegzettségű: nagyobbrészt a gyermeknyelv játékos elszólásaiból, szóalkotásaiból építkezik, felidézve az élőszóban előadott népmesék fordulatait és szórványosan a tájnyelv elemeit. A helyzetkomikumot minduntalan a nyelvi humor változatai kísérik, és találó hasonlatok („Ropogott a cipőnk talpa, mint a géppuska”), valamint az ismétlések sokasága teszi szemléletessé. Lázár Ervin a szinonimák halmozásával ébreszti rá olvasóit a nyelv kimeríthetetlen gazdagságára: „Azonnal takarodj, hordd el magad, pucolj, lépj olajra, tűnj el!” A Négyszögletű Kerek Erdő mitikus tér. Az oximoront alkotó jelzők már eleve a mese világába vezetnek, autopoietikus (önértelmező) jelleget adva a helyszínnek: a lehetetlen, a különös, végeredményben a minden lehetséges világában járunk. Olyan térben, amely fittyet hány a mindennapi valóság elvárásainak, egyszerre négyszögletű és kerek, körülzárt és otthonos, a mese állatszereplői számára a kivonulás terepe. Olyan menedék, ahová ha be is tör a mindennapok erőszakos, kegyetlen világa, csak elbukni tud, mint a mesékben általában

A szereplők tökéletesség híján lévő állatok, emberi tulajdonságokkal felruházva. A nyitányban Mikkamakka, egy „macskaforma kis figura” mutatja be az elbeszélőnek (aki aztán a későbbiekben nem részese a történeteknek) az erdőt és lakóit. Ló Szerafin kék paripa, „lócsoda. Vagyis hogy csodaló. Csakhogy az emberek nem hisznek a csodákban, a kék lovakban meg még kevésbé.” Bruckner Szigfrid bár egykor „artista, főzsonglőr, bűvész, bohóc, balett-táncos” volt, mára már „meglassult, meggörbedt, meggyengült”. Aromo, a nyúl „fékezhetetlen agyvelejű”, aki a nyúlfutásra oktató tanfolyam elől menekült az erdőbe. Vacskamati meg városlakó macska volt, szeleburdisága okozott neki nagy bánatot: elfelejtette egy kisfiúval megbeszélt találkozóját; Mikkamakka vezette őt ide. Nagy Zoárd „lépkedő fenyőfa”, aki beleunt abba, hogy hiába járja a világot, nem találja a szülőföldjét. Szörnyeteg Lajos a „legjobb szívű behemót”, csúnyácska is, nehézfejű is, a fából vaskarikát kereste, amikor Mikkamakka rátalált. Dömdödöm meg – nos, ő csak annyit tud mondani, hogy „dömdödöm”: korábban a „szeretni” szó értelmén kesergett, látván, hogy az emberek milyen csalfán használják. Valamennyien az „igazi” világ vesztesei, kitaszítottjai, csalódottak, akiket Mikkamakka mint afféle emberhalász gyűjtött össze az erdőbe. Az egyes epizódok mindnyájuk számára megadják a lehetőséget, hogy magukra találjanak, hogy átéljék az összetartozás, a közösség élményét. Ha kell, némi varázslattal: Maminti, a kicsi zöld tündér menti ki Dömdödömöt a kivágott fa alól (Maminti, a kicsi zöld tündér). Többnyire azonban közös erőfeszítések árán, „ötleteléssel”: a falánk Szörnyeteg Lajost az álmosságtól evéssel, bukfencezéssel, hashajtóval próbálják megmenteni, mígnem Mikkamakka előáll a megoldással: „feküdj le, és aludj” (Szörnyeteg Lajos jaj de álmos). A versenyfutás Ló Szerafinnal csak akkor hozza meg a várt eredményt, amikor, egyéb ló híján, önmagával versenyez: „Győzd le önmagad!” (Ló Szerafin legyőzi önmagát) Ha versenyeznek, akkor konszenzussal döntik el, ki a győztes; a versíróversenyt nem is nyerheti más, mint Dömdödöm, akinek a verse – „Dömdödöm, dömdödöm, / dömdö-dömdö dömdödöm” – mi mást is jelenthetne, mint hogy mindenkit szeret (Dömdö-dömdö-dömdödöm). Az összefogás akkor válik még fontosabbá, amikor az erdőn kívüli világ próbálja rájuk kényszeríteni a „kinti” szabályokat. Először rendőrök – Gepárd Géza, Medve Medárd –, majd a „fejes”, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon képében. Zordonbordon be akarja tiltani a vidámságot, bukfencezést, de az erdőlakók jókedve felülkerekedik rajta (Bikfi-bukfenc-bukferenc). Következő kísérlete, hogy a rejtélyes „pomogácsok” érkezésével riogatva fossza ki őket, majdnem sikerrel jár: egymás ellen fordulnak, Dömdödömöt mint belső ellenséget ki is kötözik egy fához, mígnem megváltóként hazaérkezik Mikkamakka, s ráébreszti őket: a Zordonbordon által követelt kincsek ők maguk, sajátos tulajdonságaikkal, nincs hát más dolguk a „pomogácsok” fenyegetése ellen, mint megőrizni önmagukat – ki is kergetik Zordonbordont az erdőből.

A felnőtt olvasó ráismerhet a kétosztatú világ „eredetijére”: Zordonbordon és társai a szocialista (és bármilyen más) elnyomó hatalom képviselői, akikkel szemben a zárt térbe visszahúzódók mint afféle erdei menekültek (belső emigránsok) próbálják megőrizni méltóságukat, függetlenségüket, önmagukat. A Négyszögletű Kerek Erdő az összetartozás, az egymásra utaltság, a kitartás – végeredményben a feltétel nélküli szeretet meséje (nem véletlen, hogy a szereplők korántsem tökéletesek, mindenkinek akad jellemhibája, fogyatékossága). Ahogy Lázár Ervin monográfusa fogalmazott, Lázár Ervin itt a „hagyományos népmesei etikát saját világtapasztalatából fakadó morálra cseréli: a szemet szemért értékrendjét felváltja a szeresd felebarátodat, mint magadat éthosza, a Rossz is megváltozhat, és Jóvá lehet” (Pompor). A kötet Dömdödöm megjegyzésével zárul, s az újra előlépő narrátor megjegyzésével: „És ez igaz volt.” Mert legvégül csak a szeretet nyelve lehet igaz.