súgó szűrés
keresés

Darvasi László: A veinhageni rózsabokrok

Szerző
Darvasi László
Kiadás éve
1993
Műfaj
elbeszélés
Kiadás helye
Pécs
Kiadó
Jelenkor Kiadó
Oldalszám
158
A szócikk szerzője
Kolozsi Orsolya

Darvasi László harmadik kötete az A veinhageni rózsabokrok, melyet egy verseskötet (Horger Antal Párizsban, 1991) és egy verseket és elbeszéléseket egyaránt tartalmazó könyv (A portugálok, 1992) előzött meg. A pályája elején járó író novelláskötete nagy áttörést jelentett, hatalmas és kedvező kritikai visszhang kísérte, elsősorban azért, mert a nyolcvanas-kilencvenes években uralkodó szövegirodalom alternatívájaként tekintettek rá.  A szövegközpontúság és a nyelvfilozófiai fókuszú próza erőteljes dominanciája mellett egy újfajta beszédmód megvalósulását látták benne, és elsősorban a történetközpontúság reneszánszát és a mesélés erejének felmutatását dicsérték. Többek között ez az újdonságként ható, friss, az akkori tendenciáktól független hang az oka, hogy A veinhageni rózsabokrok  a kilencvenes évek egyik legjelentősebb novelláskötete lett, egyben az a kötet, melyben már a félreismerhetetlen Darvasi-próza összes alapvető jellemzőjét felvonultatta. A szerzőt sokféle irodalomtörténeti hagyományhoz próbálták kötni, a világirodalomból Kafka, Borges, Danilo Kiš vagy Bruno Schulz neve, illetve a mágikus realizmus írói merültek fel, a magyar alkotások közül Mészöly Miklós, Krasznahorkai László és Bodor Ádám szövegeivel rokonították.

Az A veinhageni rózsabokrok  elbeszélései a mese, a mítosz, a legenda műfajaival mutatnak kapcsolódást, de a krimiszerű történetvezetés is jellemző a szövegekre. A párbeszédekből elmaradnak a gondolatjelek, minden a narrátor nézőpontján szűrődik keresztül – ez jellemzi Darvasi sajátos szövegalakítási eljárását, ahogyan a jól kidolgozott, elemi erejű, tömör mondatok: „Hirtelen csönd támadt, mint a nagy hazugságok után.” (Az első mese); „Mandulavirágzáskor mindig olyan szomorú leszek, mintha ember nem szólított volna még a nevemen.” (A witembergi kőtörők) A tizenegy írást tartalmazó kötet egy sokszínű, furcsa szereplőktől hemzsegő világot hoz létre; van itt Vakk Bek nevű jobbhátvéd, anyja levelét kereső hadnagy, fogyatékos gyermekeket gyűjtő falusi és málnaszörpöt rummal szürcsölgető tini lány. A sajátos, eltéveszthetetlen atmoszféra a tragikus és a groteszk keveréséből, valamint a fenséges és az obszcén beszédmódok vegyítéséből jön létre: „Elmeséltem neki, hogy sokáig azt hittem, közel vagyok az elbukáshoz, mert ittam, nagyon sok pálinkát ittam, és agyon vertem a kutyámat is, mert részeg voltam, és az erdőben fákat vágtam ki cél nélkül, pusztán a rombolás kedvéért, és rendre a ház elé, a földre vizeltem, de akkoriban, néhány hete különös elszántságot és erőt éreztem, és tudtam, ha zuhanni kell, hát nem a föld felé zuhanok. Tudtam, már soha nem esek erre a földre. Mert túl közel van. Mert leszarják ezt a földet, aztán összeköpködik fekete magvakkal, és várnak szelíden, bambán és alázatosan, hogy kihajtson a lekvárvirág, ami csak a tudatlanoknak édes és laktató.” (A veinhageni rózsabokrok)

Az elbeszélésekben közös továbbá, hogy egytől egyig a kihagyás, az elhallgatás alakzatára épülnek. A történetek jelen idejéből visszatekintő narrátorok felfednek ezt-azt a múltból, de mindig csak annyit, hogy azzal ne lehessen végrehajtani a teljes rekonstrukciót, ne lehessen felépíteni a teljes történetet: „Az olvasónak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy bár maga a történet lebilincselően izgalmasnak tűnik, a történések megfejthetősége bent marad a szigorúan zárt, önmagában túl koherens szövegvilágban.” (Bombitz Attila) A történetek kihagyásai nagyon erős késztetést ébresztenek a hiányzó részek kipótlására, az üres helyek kitöltésére.  Úgy tűnik, mintha kinyithatók, megfejthetők lennének az egyes történetek, de a szöveg végére érve kiderül, hogy mégsem azok. Titokzatosságuk, rejtélyességük nem feloldható, és a már említett regiszterkeverésen túl épp ez adja feszültségüket. Az át nem látható „balladai homály” átültetése a prózába erős sűrítettséget és kidolgozott szerkezetet követel meg, egy-egy mozdulatban vagy mondatban sokszor évtizednyi élettapasztalat vagy egy egész élet összes fájdalma tűnik át. Az A veinhageni rózsabokrok  a mesélés kötete, a mese műfajához is több szállal kötődik, tájai, díszletei sok esetben mesei szépségűek, csodás, varázsos helyszínek. De a költői nyelven megragadott és kimunkált díszletek előtt szinte mindig tragikus sorsok peregnek, a szövegek nagy részében a halál, a veszteség, a kifosztottság áll, gyakori az erőszak, a gyilkosság, az ember állati hajlamainak bemutatása. Furcsa figurák még furcsább történetei, melyekben az emberi létezés teljes spektruma felvillan: az állati ösztönlénytől egészen az angyalig. A címadó elbeszélés narrátora megöli a festőt, akibe szerelmes; ahogyan a legocsmányabb eseményt is a szépség ragyogja át, úgy a legszörnyűbb gonosztett mögött is a szerethető, esendő ember alakja tűnik fel. A szerző nem csak a novellák nyelvében, de az ábrázolt világban is óriási feszültségeket teremt, s ezeket a feszültségeket nem is kívánja oldani, elsimítani, mert ha el is beszélhető a világ, akkor is csak ebben a fojtogató feszültségben ragadható meg, a szépség és a rútság, az öröm és a fájdalom, a szeretet és az erőszak összefonódó ellentéteiben.

Irodalom

Bán Zoltán András, A szépség kopasz koldusa. Darvasi László: A veinhageni rózsabokrok, Holmi, 1994/6.

Bombitz Attila, A történet fejezetei: Darvasi László: A veinhageni rózsabokrok, Tiszatáj, 1994/7.

Károlyi Csaba, A mindent elrendező szenvedély. Darvasi László: A veinhageni rózsabokrok, Holmi, 1994/6.

Márton László, A rózsa és a róka. A veinhageni rózsabokrokról, visszatekintve, Beszélő, 2000/4.

Mikola Gyöngyi, A történet rehabilitálása. Darvasi Lászlóról = Uő., Csipesszel a lángot. Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról, szerk.: Károlyi Csaba, Budapest, 1994, Nappali Ház.