súgó szűrés
keresés

Ágh István: Árokból jön a törpe

Szerző
Ágh István
Kiadás éve
1997
Műfaj
elbeszélés
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Kortárs Kiadó
Oldalszám
194
A szócikk szerzője
Márkus Béla

A tizenkilenc rövid történetből álló kötet a szerző szerint a Rókacsárda (1993) mellett prózaírói munkássága „szubsztanciája”. Úgy vélte, ezekben a „szabad lélegzettel” készült alkotásaiban mintegy függetlenítette magát a tapasztalataitól, a helyektől, esetektől, személyektől. Ami úgy is érthető, hogy megszabadította azokat a korábbi műveiből (A madár visszajár; Dani uraságnak; Egymás mellett; Kidöntött fáink suttogása) ismerős riportszerű tényközlés, szociografikusság terheitől, de az önéletrajzi elemekétől, az alanyi vallomásosság stiláris kellékeitől is. A leírás és a reflektálás, magyarázás kitüntetett helyét, az ok-okozatiság elvét elvető cselekménybonyolítás, kihagyásos előadásmód foglalta el. A valószerűség megteremtésének realista szándékát a történetek mitikusba váltása, a fikció és valóság határvonalának elmosása, a látomásosság, az „álomszerű köztesség”, a titokzatosság.

Rövid történetei világának felépítésekor mítoszokra, balladákra, hiedelmekre, különféle ceremóniákra, „kísértetjárásos históriákra” alapozott az író. Vagyis főként az archaikus paraszti kultúra megmaradt, a szóbeliségben és különböző cselekvésekben, rítusokban megőrzött elemeire, a népi hitvilág hordozta emberi tartalmakra. Az utóbbiak között a pogány világkép maradványaira, illetve az egyházi hittételek torzult formáira. A kisprózák talányos, titokzatos cselekményei, sok esetben az elbeszélők számára is megfejthetetlen esetei főleg két forrásból fakadhattak. Az egyik az otthoni örökség, ahogy az író bátyja, Nagy László szemléltette, az „átkozott és babonás, konzervált őskori szokásokat” őrző szülőfalujuk s tágabban a Bakonyalja. Másfelől ösztönzésül hathattak azok a magyar népmesék, amelyeket a lányával, Ágh Zsófiával együtt válogattak ki s dolgoztak át a Parazsat érő paripa (1995) című gyűjteményben.

Az Ezredesné, csillagokban gyermekei elvesztésébe, családja széthullásába beleőrült főhősének megjelenik az északi fény: annak vigaszt hozó, jósló jeleként, hogy nagy ember születik a faluban. Az 1956-os forradalmat elzárt vidéki perspektívából láttató Köd anyaalakja a sebesülten hazatért fiát, maga sem tudja, miért, elkezdi ütni, verni, gondolja: „valami szellem szállhatott meg”. Akisbíró fülei, melyekkel a hatalomnak hallgatózott, akkorára nőnek, hogy gazdájuk „leteríti” velük a háztetőket – megfogan a falubeliek átka, így lakol a vétségéért. A Vörösdomb arató fiújának fülében birizgál valami hang, „ami az övé is meg nem is, de rémesen idegen tőle, nem hagyja nyugton, elválasztja testét az eszétől, mintha az ördög szállta volna meg”. A Koszorú ésürülék özvegyasszonya képzelmeiben „az anyósa és az ura kísértete azonosult” a házát kifosztó és meggyalázó „betolakodókkal”. Akár a fantasztikus történetekben: az ellenállás az égiek dolga, ha a földi igazságszolgáltatás elmulasztja.

Az Árokból jön a törpe már a címével a jelentés eldönthetetlenségét sejteti: ha egyszerű kijelentő mondat is, közlendője akkor sem mindennapi, mégpedig a mitológiában a természet tudattalan és amorális erői megtestesítőjének és az alvilág kis népének is tudott alanya miatt. Lehet figyelmeztetés, lehet szólás is – a történet azért sem igazíthat el, mert a kívülállás helyzetéből, személytelennek induló elbeszélés úgy vált első személyűbe, hogy a szereplőként is érdekelt elbeszélő sem ismeri ki magát. „Semmit sem értettem szavaiból, megijedtem” – mondja a központi figuráról, volt cimborájáról. A rejtélyt csak az az olvasó fejtheti meg – s ez az író furfangja –, aki ismeri a társnovella, a Kis Árpádmegkísértései alakjait. Hasonlóan „cseles” szerzői fogás a Rab madár és a Restaurátor egymásra vonatkoztatása: csak mindkettő ismeretében azonosíthatóak a templom falfreskóinak alakjai. Köztük azok, akik a „mítoszi csóvájú” történet, a Bábel tornya névtelen, kolhozba, téeszcsébe kényszerített parasztjai, akiknek a pártot képviselő, megtestesítő kisbíró parancsára muszáj a közös szérűre hordott gabonát egy kazalba rakni, legyen az bármekkora is. A kisbíró komintern nyelven szajkózza, „mert ez közös gazdaság, az asztagnak senkiére se szabad hasonlítani, nem engedélyezi ezt a reakciót”. Aztán a propaganda: fontos fotón rögzíteni a „kollektív munka első közös pillanatát”, ám nem fontos létrát hozatni, hányják fel a kévéket, ahogy tudják, s jöjjenek majd le a kazal tetejéről, ahogy tudnak, fenéken csúszva. Odalenn aztán „mindenki mondta a magáét”, „senki se hallgatta a másikat”. Az elbeszélő e nyelvzavart az alakok idézett monológjainak a saját beszédébe foglalásával érzékelteti, vagyis egy közösség – bizonyosan nem közösségi – tudatát fejezi ki. Bábel neve és szimbóluma szolgál az egyet nem értés, a széthúzás kifejezésére, főleg pedig az új típusú szocialista ember fennhéjázásának, égbe törésének jelzésére.

Ágh Istvánnak a rövid történeteivel kapcsolatos felfogását és minősítését a kritikák bőségesen visszaigazolták. Volt, aki szerint az események helyszíne mágikus-mitologikus jellege miatt testvértelepülése lehetne a Gabriel García Márquez vagy Csingiz Ajtmatov rajzolta falvaknak (Ekler Andrea). Másvalaki a történetek hol modernül-groteszkül balladisztikus, hol „fölsűrített”, hol talányos voltát emelte ki, s hogy „bizonytalanságok, megfejtetlenségek, többértelműségek izzanak a novellákban” (Tarján Tamás). Megint mások az előadásmód „zaklatott-felzaklató” tempóját, változatosságát méltatták, a többféle nézőpont, epikus perspektíva alkalmazását (Reményi József Tamás, Görömbei András). És nem volt értelmező, aki ne tulajdonított volna jelentést annak a kompozíciós eljárásnak, a már A madár visszajárban is kipróbált „párhuzamos szerkesztéstechnikának”, amely tipográfiailag elválasztja egymástól az elbeszéléseket és alattuk a szerző édesanyjának lábjegyzetszerűen tördelt, dőlt betűs leveleit. A kisprózák az értékek pusztításának és pusztulásának különféle változatait, módjait és módszereit adják elő a vagyonából kifosztott, öngyilkosságba menekülő paraszttól a „bélistázott”, raktárossá lett főjegyzőig vagy a munkásbusz végzettsége szerint gépészmérnök sofőrjéig. A kötet bravúros zárása, hogy bár a Restaurátor freskóján feltűnnek a társaikkal együtt, mégsem ismernek magukra. Bámulják, milyen különös emberek éltek ott régen.

Irodalom

Ekler Andrea, Ábrándok és szenvedéstörténetek = Falumitológiák, faluvalóságok félszáz év magyar irodalmában, Szerk. Papp Endre, Budapest, 2014, Magyar Művészeti Akadémia.

Görömbei András, Családi történelem, Magyar Napló, 1998/5. = Uő.:Létértelmezések, Miskolc, 1999, Felsőmagyarország Kiadó.

Kemsei István, Ahol minden magában való összefonódik, Kortárs, 2001/8.

Reményi József Tamás, Somló = Uő.: Sinistrától Ibusárig, Budapest, 1998, Orpheusz Kiadó.

Tarján Tamás. Az emlékezet széljárása, Kortárs, 1997/12. = Uő.: Kengyelfutó, Budapest, 2001, Pont Kiadó.