súgó szűrés
keresés

Kertész Imre: Az angol lobogó

Szerző
Kertész Imre
Kiadás éve
1991
Műfaj
elbeszélés
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Holnap Kiadó
Oldalszám
62
A szócikk szerzője
Horváth Péter

Kertész művei közt Az angol lobogó egyike azon ritka írásoknak, melyeknek nem a holokauszt közvetlen irodalmi feldolgozása jelenti a témáját. A műfaját tekintve leginkább hosszú novellaként olvasható szöveg tehát témaválasztásánál fogva különleges helyet foglal el a szerzői korpuszon belül, miután az 1956-os forradalom önéletrajzi jellegű elbeszélését foglalja magába. Kertész gondolkodásában ’56 októbere Auschwitz-tól eltérően nem kultúraalapító jelentőségű, traumatikus történésként van jelen; ezért is külön érdekes, hogy az író milyen történelmi eseményként ábrázolja azt. Az elbeszélői visszatekintés az ötvenes évektől a rendszerváltásig tartó történelmi időszakot fogja át, s ebben a személyes számvetés perspektívája elválaszthatatlanul összekapcsolódik az államszocializmusra irányuló múltfeldolgozás igényével. Az írói szemléletet jellemző pesszimista attitűd meghatározza a történetek fikcionálásának módját, s a forradalom olyan szimbolikus eseményként jelenik meg, melynek nagyságát bukása igazolja. A szabadságharc leverése és az írói pályán bekövetkezett „törés” szorosan összefüggnek egymással; ami Kertész számára annak belátását eredményezte, hogy az egyénnek nincs módja és tere konstruktív szerepvállalásra a diktatúra által ellenőrzött társadalmi nyilvánosság kulturális szférájában. Az írói alkotáshoz szükséges független szellemi létforma ennélfogva csak a létezés negatív síkján elgondolható. A létrejött totalitárius helyzetben az autonóm írói magatartás ethoszát a novella az „öntagadás mint alkotás” elvében foglalja össze.

A kilencvenes években Kertész prózaírásában az epikai nyelv invenciózus átértékelése figyelhető meg, ami Az angol lobogóban elsősorban az elbeszélés retorikai jellegű megújításában érhető tetten. A narráció a műben az emlékezés erősen reflektált módozatának kölcsönöz nyelvi kifejezést, melyet a történetmondást folyamatosan megszakító beékelések, az önkorrekció, a késleltetés és halasztás elbeszélő aktusai szerveznek. Az alaphelyzetet egy születésnapi köszöntő felidézése képezi, ahol az összegyűlt tanítványok ’56-os élményeinek megosztására kérik az ünnepeltet. Ő megkísérli elmesélni egy diplomáciai gépkocsin feltűnő angol lobogó történetét. A forradalmi tömegen áthaladó, s annak tapsától kísért autóból biztatóan integető, kesztyűs kézmozdulat az „angolos távozás” kifejeződéseként egyértelmű utalás arra, miként hagyták a nyugati hatalmak sorsára a magyar forradalmat a szovjet katonai invázióval szemben.

A kisepikai szöveg poétikai megformáltságához hozzátartozik, hogy az elbeszélőt az emlékező szemtanú szerepében viszi színre. Az emlékezés távlata túlmutat a múlt biográfiai felelevenítésének igényén, s tágabb értelemben a közösség kulturális emlékezetének alakulását is reprezentálja. Kertész ezen írásában is a szemtanú egzisztencia áll a középpontban, akinek etikai értékrendjében a diktatúrával szembenálló író függetlensége jelenti a legfontosabb erényt. Az individuális szabadság megteremtése az írói munka feladata, ami ezúttal paradox módon az alkotótevékenységként felfogott öntagadásban nyeri el beteljesülését. A totalitárius elnyomás világában ennélfogva „a némán, a megfogalmazása nélkül leélt élet mint megfogalmazás” hordozza magában a tanúságtétel igazságát.

Kertész Az angol lobogóban a tanúságtevő életet az esztétikai értelemben vett művész-író szerepének elutasításán keresztül ruházza fel erkölcsi jelentéssel. Miközben a szöveg részletesen beszámol az elbeszélő szélsőséges olvasási szenvedélyéről, a Wagner-operák életére gyakorolt elementáris hatásáról, mindezt lényegében az irodalomra vonatkozó kritikai megjegyzések összefüggésében fejti ki. A művész-írót a holokauszt-túlélő Szép Ernő testesíti meg, aki sokatmondóan nem szépirodalmi alkotásai, hanem elhíresült bemutatkozása – „Szép Ernő voltam” – miatt marad emlékezetes. Az önmeghatározás a vezetéknév esztétikai utalása révén mutatja fel a szépírói önazonosság érvénytelen voltát, s ez az esztétika-kritikai gesztus a novellában a tanúság testamentális igazságának alapelemét képezi. Az angol lobogó legfontosabb irodalmi teljesítménye tehát ezért is összegezhető úgy, mint ami a tanúság hangsúlyozottan erkölcsi igazságát a szépség irodalmi megformáltságának kritikáján keresztül alapozza meg.

Kertész prózaírásában a fikcionális önfeltárás ezúttal olyan belső irodalomkritikai jelentésű, narratív eljárásként valósul meg, amely a szövegfikció egységét az elbeszélő identitását is meghatározó esztétika és etika, az irodalmár és a szemtanú ellentétének ábrázolása révén kérdőjelezi meg. A mű önéletrajzi kontextusánál fogva ily módon számot ad Kertésznek az államszocializmus évtizedei alatt elfoglalt helyzetéről is, amely nem egyszerűen a hallgatásban manifesztálódó, passzív öntagadásban érhető tetten, hanem sokkal inkább abban, ahogy az öntagadás pozitív, alkotó munkája az erkölcsi önazonosság kiküzdésében nyeri el beteljesülését. Az angol lobogó ezzel mintegy igazolja szerzőjének azon állítását, hogy a nemzetiszocialista népirtást követően számára nem a felszabadulás, hanem a represszió újabb, kommunista korszaka következett. Kertész hosszú novellája mint a tanúságtétel irodalmi fikciója ezért is értékelhető elsősorban annak epikai példájaként, hogy a totalitarizmus negatív élménye, a kényszerű hallgatás tapasztalata csak az erkölcsi autonómia megalkotásán keresztül dolgozható fel produktív formában.

Irodalom

Radics Viktória, A rejtőzködő kreatúra, Holmi, 1992/1.

[Rakovszky Zsuzsa] R. Zs., Kertész Imre: Az angol lobogó, Beszélő, 1991. június 1.

Ilma Rakusa, Vom Trauma zur Zeugenschaft. Erzählungen und Essays von Imre Kertész, Neuer Zürcher Zeitung, 2000. 2. 1.