Fekete István: Bogáncs

Fekete István az egyik legnépszerűbb magyar író, ennek ellenére irodalmunkban való elhelyezése máig megoldatlan. Már életében és a közelmúltban is jelent meg olyan irodalomtörténeti összefoglalás, amely meg sem említi a nevét, mégis sokan gondolják úgy, hogy akár a legnagyobbakhoz is mérhető. Leginkább mint ifjúsági írót könyvelték el, de sorolták a népiek közé éppúgy, mint a lektűr írók közé. Azonban alighanem Sánta Gábornak van igaza, miszerint létre kell hozni a 20. század irodalmát illetően egy új kategóriát, amely valóban lényegi ismérvek alapján foghatná össze a jelentős, de (némiképp) a kánon perifériájára sodródott alkotókat. Ide tartozhatna Fekete mellett például Bársony István, Tömörkény, Gárdonyi, Móra, de talán Mikszáth, Eötvös Károly és Krúdy is. Összetartozásukat jelzi, hogy Fekete többüket mint példaképet említi. Egyebek mellett az ízes magyar nyelv, a hagyománytisztelet, a fel-felbukkanó misztikus hajlam, a fennálló viszonyok kritikusan kedélyes szemlélete, a modern civilizáció iránti kétely és a természettel szembeni áhítat köti egymáshoz őket. Sokuk nem illik a Nyugat modernizmusa által meghatározott keretekbe, de azzal közel azonos minőséget hoztak. Anakronisztikus e két irány összehasonlítása, inkább kiegészítik egymást.

Az író műveit a negyvenes évek második felétől hosszú ideig nem publikálták, csak az ötvenes évek közepétől jelennek meg ismét könyvei, főleg ifjúsági kiadóknál. Ennek ellenére művei nem csak a fiatalság számára sokatmondóak, amint ezt rejtett aktuálpolitikai utalásaik is alátámasztják. Az áthallásokon túl az állatregények, amelyek sorába a Bogáncs is tartozik (például a Lutra, a Kele, a Vuk, a Hú mellett), olyan magatartáseszményt mutatnak föl az állatok képében, amely alkalmazkodik a kényszerű körülményekhez, lehetőségei szerint mégis őrzi szabadságát, igazi lényegét. Már az ötvenes évek legelejétől készül az író egy kutyaregény írására, a Bogáncs több mozzanatát meg is írja novellaként. A regény kéziratát végül 1956 tavaszán fejezi be. A regényben Bogáncs, a pumi sorsát végigkövethetjük juhakolbeli születésétől a cirkuszosokhoz, majd egy öreg mesterhez kerülésétől vissza a cirkuszig és végül a pásztoréletbe, eredeti gazdáihoz. Mindenhol elég jó élete van, de igazi közege mégis a pásztorság. Ezzel az író is hitet tesz egy életforma felsőbbrendűsége mellett. Ahogy Sánta Gábor írja: „A pásztorokat olyan embereknek látta, akik az ötvenes évek legelején alapvetően még mindig a hagyományos életformájukat folytatták: az évszázados értékrend szerint, természetközelben, szoros kapcsolatban az állat- és növényvilággal.”

A Fekete bemutatta természetközeli világban érvényesül az erők és hatások szép rendje. Mint az akolban, ahol az állatok egymást melegítve alszanak, és ahol megszületik Bogáncs. Gyakran idilli ez a rend, de nem szépelgő idill. Az élet és az öröm mellett a szenvedésnek és a halálnak is megvan benne a helye. Az ellentétek a modern civilizációban éleződnek ki. De egyetemes igazság: „minden fény mögött – ott leselkedik az árnyék”. A rendőrségi szobában szintén az élet kétarcúsága nyilvánul meg (az említett aktuálpolitikai utalásra is példaként): „És kattogni kezdett az írógép, mintha két elrontott élet fekete borsószemei hullottak volna a papírra, mintha az elmúlt évek nyúlós, kegyetlen arca nézett volna be az ablakon. Pedig odakünn lángolt a nyár; a búzamezők zizegve dőltek marokra a kasza nyomán, az ekék után omolva fordult a hant, mintha a múló perceket takarta volna be, a kalászba vándorolt magvak tavalyi ágyát, új bölcsőt készítve a jövő évi magvetésnek.” Ez az összetettség a hagyományos életben a jelenségek szerves egységeként mutatkozik, amely a rosszat elviselhetőbbé, akár értelmessé is teszi. Az eredendő élet titokzatos harmóniájában a halál is szinte könnyűvé válik – legalábbis ezt sugallja Bogáncs anyjának kimúlása.

Visszatérő téma az idő megállíthatatlan múlása. A tünékenység riadalmával szemben a pásztorélet időtlensége reményt ad: „úgy látszott, mintha a falka élete végtelen lenne, mint ahogy az is volt. Egy-egy ürü vagy anya eltűnhetett a birkaélet leszakadt íve mögött, de a nyáj végtelenül ment a tavaszból a télbe, a kolomp szólt, a kutya csaholt, a szamár kimérten ballagott”. A létezésnek ez a maradandó és felemelő ritmusa olyan látszólagos apróságokban is tetten érhető, mint a – kedvvel részletezett – tempós vagy komótos evés. Az időtlen rendben valami ősi nyilatkozik meg. Az „ősi” jelzőt az író többször használja, hol a násszal („ősnász”), hol az élet örömével, ünnepével, hol az éjszakával párosítva. És ősi időkből jönnek az állatoknak az emberénél jobban megőrződött készségei, egészséges ösztönei. A regény tele van hasonlatokkal, metaforákkal, érzékletes képekkel. Ezek hol a testetlent teszik megragadhatóvá („bent még hallatszott valami hézagos jövés-menés”), hol a konkrétat fordítják át az elmélkedés síkjára („csak a harkály kopogott valahol messze, mintha a nyár útiládájába verték volna az utolsó szögeket”). A jelenségeket, életrendeket egymáshoz forgató, ízes, gazdag nyelv maga is egy olyan világot sejtet, ahol minden mindennel összefügg. A szerző nem azzal hozza közel Bogáncsot az olvasóhoz, hogy emberi tulajdonságokkal ruházza fel. A szakértők véleménye szerint Bogáncs viselkedése teljesen megfelel annak, amit az etológiai kutatások alapján is tudunk. Viszont éppen így válik élményszerűvé az ember és állat között minden különbözőség ellenére meglévő mély szövetség. Hogy bár az előbbinél az erkölcsnek-gondolkodásnak van fokozott szerepe, utóbbinál a testnek-érzékelésnek, a kettő végső soron szétválaszthatatlan. Mint ahogy magától értetődően fonódik össze a kettő az olyan kifejezésekben, mint például „a harag keserűsége”. Fekete Istvántól alighanem elvárták, hogy a vidék modern átalakulását kedvező színben tüntesse fel. Az erre szánt néhány rövid megjegyzésében azonban csak a valós eredményeket említi, „amelyek a vidéki társadalom legszegényebbjeinek kiszolgáltatottságát enyhítették” (Sánta).