súgó szűrés
keresés

Sziveri János: Dia-dalok

Szerző
Sziveri János
Kiadás éve
1987
Műfaj
vers
Kiadás helye
Újvidék
Kiadó
Újvidéki Íróközösség
Oldalszám
94
A szócikk szerzője
Elek Tibor

Sziveri János a hetvenes-nyolcvanas évekbeli jugoszláviai magyar irodalom egyik kulcsszereplője, a legendás Új Symposion 1983-ban adminisztratív erőszakkal eltávolított főszerkesztője. Első két versesköteiben (Szabadgyakorlatok, 1977; Hidegpróba, 1981) annak az autonóm költői személyiségnek, annak a szuverén hangnak a kiküzdése követhető nyomon, amely a Dia-dalokban már meghatározó, uralkodó. Ahol már nem is annyira küzdelemről van szó, mint inkább az eredmény markáns megformálásáról.

Thomka Beáta a Dia-dalok kötet utószavában számos egymással ellentétes, ugyanakkor egymást erősítő hatásról ír: „A szembeötlőbb, s egyben szellemét közelebbről kifejező, a modern nyelvi-képi-szemléleti groteszk »feltöltése« vagy szétoldása az elcsépelt zsánerekkel, zsánerekben, mint amilyen a sláger, a kesergő vagy a levitézlett tömegdal. A népdal eszközkészletén át egyfelől József Attila s Petri György világához közelítenek, másfelől a villoni ballada s a benne lecsapódó ősibb hagyomány, a vagabund ritmusfaragás, a középkori ioculusok, vágánsversek hangnemét idézik e versek.” Ezeken és a posztmodern eklektikus hagyományszemléletén, illetve játékos-ironikus-kritikus nyelvszemléletén túl, Sziveri költői lázadásában a világot és a „verset” elutasító klasszikus avantgárd és a hatvanas évekbeli, szintén nonkonformista vajdasági neoavantgárd (Domokos István, Fehér Kálmán, Tolnai Ottó) továbbélő hatását is felismerhetjük. Ugyanakkor e versvilág hátterében nem elsősorban irodalmi impulzusok, hanem valós életrajzi mozzanatok, saját megtipratása, az egyéni és a közösségi lét konkrét válsághelyzetei munkáltak.

Sziveri első két kötetének alaptémái, az egzisztenciális helyzetelemzés, a metafizikai kérdésfeltevések, az emberi és költői identitásproblémák, a vers-műhely gondok általában elvontabb fogalmi és képi (hol tárgyias, hol metaforikus) megjelenítést kaptak. A Dia-dalok költői váltása eredményeként a nyelvhez, a formához való viszonyulás a még hangsúlyosabbá válik, miközben a szóhasználat konkrétabb és politikusabb lesz, a harsánnyá, retorikussá formált versbeszéd pedig rendkívüli módon dinamizálódik. A paradox sajátosságok összefonódása olyan feszültséggel telíti a verseket, amely állandó gondolati és formai mozgást eredményezve, magasrendű esztétikai élmény és érték forrása lesz. A tüntetően hétköznapi nyelvezet, a direkt alpári szóhasználat („kiismertük a segg logikáját / megtudtuk mit jelent vízben finga- ni” – felröhögünk a dolgok állásán), a könnyed, dallamos ritmusok, a csengő-bongó rímek szájbarágósán leegyszerűsítik, közérthetővé teszik a világot („nos korifeusaim / a költészet pedig – ami mindennél fontosabb – (végül is maga a valóság” – közérdekű ballada a valóságról). A depoetizált, szóelemeire bomlott nyelvezet, a meglepő gondolatugratások, a hirtelen ritmusváltások, a kongó-pangó rímek az előbbiekbe ágyazva ugyanakkor a valóság bonyolultságát, sőt kaotikusságát, szabadság- és értékhiányos, emberellenesen sivár voltát érzékeltetik. Igen, szenzuális költészet ez, „büdös, érdes, diszharmonikus és sötét” (Ocseny csjornie), részleteiben mégis üdítő és rendkívül játékos. Nemcsak azért, mert játék nélkül elviselhetetlen és unalmas lenne a leépültség, a kiüresedettség, hanem mert a játék és az irónia állandó jelenlétével egységesíti végső formateremtőként ezt a többszólamú költői világot, miközben a távolságtartás a felülemelkedés lehetőségét is biztosítja. Játék a gondolattal, a szavakkal, a szófajokkal, a verssorokkal, a versvégekkel, a műfajokkal, a műformákkal (óda, epitáfium, szonett, sláger, tömegdal, szatíra). A nyelvi játék harsány nevetést kiváltó humorforrás is Sziverinél. Az irónia viszont inkább gyilkos, mintsem játékos, s így az elutasítás kifejezésének egyik eszköze. Irónia ráadásul csak öniróniával társulva létezik ebben a költészetben, ami mindig azt jelzi, hogy a versíró páros lábbal benne áll a vajdasági magyar világban, még a couleur lokálban is. Ezért mint „mindenkori hívő és hitetlen reálista / költő” (közérdekű ballada a valóságról) gyakorta számba veszi a lepusztult tárgyi és szellemi, eszmei környezetet, és az ironikus szókimondás eközben válik, a versírás idejében, óhatatlanul, radikálisan politikussá és provokatívvá. A hétköznapi tárgyi-szellemi-nyelvi világot ugyanakkor általánosabb érvényű, metaforikusabb, metafizikusabb kérdések és kijelentések is átjárják („figyelmem leköti a helyi színezet s bár minden »csupa élvezet« / lesz-e út mely innen kivezet – a couleur lokálban”, „Nem Páris, sem Bakony: / vér és takony. / Hol a léptek s a lépték is / csak olcsó recsegés – – / Feledés jár át. / De őrzi a cserép cserepek / szubsztanciáját” – próféciák) újabb termékeny paradoxont teremtve ezzel, amelyet a többértelműséget is fokozó irodalmi allúziók csak tovább erősítenek (még parodisztikus formájukban is).

Többen kiemelték Sziveri értelmezői közül nagyfokú formafegyelmét és koncepciózus ciklus-, illetve kötetszerkesztését, de külön figyelemre érdemesek címei (balkáni kesergő, felröhögünk a dolgok állásán, tök, élet, len, álompolgárok, pannon fateknő, rímlátomás), szellemes és jelentéses mottói, ajánlásai is („gógnak és (de)magógnak”, „B. A.- nak ébren és éberen”, „Transzrealista nyakkendőhurok L. A.-nak”, „A nyálas olvasóhoz”), melyek szintén látványos cáfolatai a látszólagos spontaneitásnak, felületességnek.

A kötet utolsó műve az 1983–84-ben íródott, húsevők című (Hommage á Sz. J.) nagy, létösszegző vers. Finoman érzékeltetett testi és lelki bajokból eredő fájdalom és keserűség válthatta ki az összegzés szándékát, de nem csak a költő létével kapcsolatos véleményét összegzi a vers, hanem lírájának összes addig jellemző vonását és motívumát felvonultatja. Egészéből árad a heroikusan fölstilizált személyiség megrendültségélménye, az egzisztenciális kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a megválthatatlanság érzete, de mindennek nyelvi, esztétikai formába öntése egyszerre magát elhatároló, emberi ítélet és fölülemelkedő alkotóművészi birtokbavétel.

Irodalom

Elek Tibor, Szájbarágós diadalokForrás, 1989/10.

Harkai Wass Éva, Életmű – Recepció – Kultusz. Sziveri János lírai opusáról, Hungarológiai Közlemények, 2011/4.

Reményi József Tamás, „Isten báránya nyárson”. Alföld, 1995/8.

Thomka Beáta, a dia- és egyéb dalok margójára = Sziveri János: Dia-dalok, Utószó, Újivéd, 1987.