súgó szűrés
keresés

Sándor Iván: Drága Liv

Szerző
Sándor Iván
Kiadás éve
2002
Műfaj
regény
Kiadás helye
Pozsony
Kiadó
Kalligram Kiadó
Oldalszám
334
A szócikk szerzője
Füzi László

A Drága Liv Sándor Iván emblematikus jelentőségű, összefoglaló jellegű regénye. Kapcsolódik a szerző esszéihez, ezeket először A föld alá vitt tények üzenete című kötetében gyűjtötte össze, hogy számos múlt- és korelemző írással folytassa azokat, s felsorakoztatja regényeinek legfontosabb motívumait, egyben magán viseli a regényíró legfontosabb törekvéseit, „módszertanát”. Igaz, a szerző két vonulatot különböztet meg munkásságában, eszerint az egyikhez a Ködlovas, a Századvégi történet és A szefforiszi ösvény, míg a másikhoz a Drága Liv, a Követés és Az argoliszi öböl tartozik. A két vonulat között azonban szinte csak a cselekmény megtörténésének idejében mutatkozik különbség, az első vonulathoz tartozó munkák valóban történelmi regények, noha azoknak is az Én eróziója a középponti témája, a második vonulathoz tartozókban a rendszerváltás utáni, az ezredfordulón élő ember világa jelenik meg. Motívumainak és a szereplők világának összetettségében, a szerkezet pontos rendjében, a mű belső gazdagságában a ~ emelkedik ki közülük.

A Drága Liv nem születhetett volna meg a rendszerváltás nélkül. Sándor Iván sokat írt 1956-ról, s arról, hogy a Jövő Mérnöke szerkesztőjeként 1956. október 22-én megjelentette a műegyetemisták tizenhat pontját, a forradalom, s az ahhoz való kortárs és történeti viszonyulás azonban sem nála, sem másnál nem vált egy regény világát olyannyira uraló központi motívumává, mint éppen ebben a regényben. 1956 és 1968 – mondhatjuk, a regény három hőse, Zoltán, Gábor és a kettejük alakját, történetét összekapcsoló Liv nem csupán a történelmet, hanem a történelemben élő önmagát próbálja megérteni. Ahogy Olasz Sándor írta, ezek a hősök egymás történeteiben élnek, a történeteik mögött pedig ott rejlik a történelem. A szerző rendkívül gazdag regényvilágot teremt, mondhatjuk, hogy ez a regény kulcsregény, hiszen saját élettörténete mozzanataival több szereplőt is megajándékoz, számos szereplő mögött pedig, ahogy azt a regény szinte mindegyik kritikusa észrevette, valós személyek sejlenek föl. Így Zoltán öngyilkossá lett apja mögött a Madách Színház egykori igazgatójának, Pünkösti Andornak az alakja, Mészáros alakjában Mensáros László alakja, Pistiében Paál István (Isti), Gádorban Gábor Miklós, Sárikában Tolnay Klári, míg Mándy Iván Ivánként szerepel, s Major Tamás is a saját nevén. Ebben a vonatkozásban akár művészregénynek vagy színházi regénynek is tarthatnánk ezt a regényt. S még mi mindennek, a kulcsregény és a művészregény mellett korrajznak, szerelmi történetnek („Ez egy szerelmi történet. De ha csak az lenne, akkor nem írtam volna meg” – mondja a szerző), ötvenhatot megidéző történelmi regénynek, végső soron azonban egyiknek sem nevezhetjük, ha ugyanis ezek a regény sajátos motívumrendszerét kialakító vonulatok nem kapcsolódnának szorosan össze a regény világán belül, akkor regényről sem beszélhetnénk, hanem egyszerűen szöveghalmaz állna előttünk. Nagy András valójában ezt feltételezi, s recenziójában ezért hiányolja a sorsszerűség regénybeli megjelenését. Ám amikor ezt megfogalmazta, nem vette észre, hogy ennek a regénynek a tétje egészen más, mégpedig az, hogy a tekintetek, kézfogások, apró mozgások révén megteremthető-e a kapcsolódásoknak az a szövete, amelyik a regény világát összefogja, miközben annak hitelességét is megteremti. Minderről Wernitzer Julianna mondta a legtöbbet: „A szerző e művében egy olyan, az emberi érzékszervekre apelláló (a látás-hallás-tapintás dimenzióit egyaránt megszólító), »közvetlen érzékelési, megismerési és tapasztalati« kódot alkalmaz, amely arra hivatott, hogy a »megfoghatatlan nyomába« szegődjön. A Drága Livben így válik a látvány, a hang és a mozdulat (mint az emlékképek kiváltói) központi jelentőségű poétikai szervezőerővé. Liv tekintetete, a tükörképek és egymásra vetülések, a lépések nyoma, a ráírások, a mozdulatok, a másik után nyúló kéz mozdulata, a kihúzott komód hangja, a cselló hangja, avagy maga a csend is a felidézés, az emlékezés eszköze.” Egyáltalán nem véletlen, hogy Livet a regény legfontosabb és az olvasóiban is leginkább továbbélő kérdése foglalkoztatta: azért osont fel minden ügyességét elővéve a Deák téri főkapitányság épületébe, hogy ellenőrizze, barátja, Gábor láthatta-e onnét ötvenhatban a Népköztársaság útján közeledő orosz tankokat.

A pillanat és a gesztus ebben a mozzanatban is a tér pontos kijelölésének és átláthatóságának élményét sugallja, ahogy a szerzőt ebben a regényben valóban a tér kijelölésének és átláthatóságának vágya, ennek ábrázolási lehetősége mozgatta. Innét válik érthetővé Olasz Sándornak a Drága Liv posztmodern-utániságára utaló megjegyzése: „A Drága Liv olyan kérdéseket tesz föl, amelyeket az úgynevezett posztmodern irodalomban nem volt szokás föltenni. Az újdonság az, hogy – még ha kisbetűs egészről is van szó – az építés, összerakás, szétszedés művelete folytatódik, folytatható mindaddig, amíg dolgainkról némi esélye van a képalkotásnak. Sándor Iván hősei folyamatos és lezárhatatlan történeteikkel együtt rakosgatják önmagukat, leírnak, emlékeznek, asszociálnak, felejtenek és módosítanak”.

Irodalom

Tarján Tamás, Az oszlop és az angyal, Sándor Iván: Drága Liv, Tiszatáj, 2003/2.

Nagy András, Miből lesz a sors? Sándor Iván: Drága Liv, Holmi, 2003/3.

Olasz Sándor, Az utolsó utáni lehetőség, Sándor Iván Drága Liv című regényéről, Forrás, 2003/5.

Wernitzer Julianna, „Látja-e a tekintet, amit néz… Van-e egyáltalán, aki néz…”Sándor Iván: Drága Liv, Jelenkor, 2004/1.

Bombitz Attila, Metszet az Időből, Sándor Iván regényeiről, Forrás. 2005/3.