Kukorelly Endre: Én senkivel sem üldögélek

Az állampárt által már nem kontrollált, szabadpiaci könyvkiadás egyik első terméke, Kukorelly Endre harmadik verseskötete – amellett, hogy több darabja azóta is a szerző legtöbbet idézett szövegei közé tartozik – ma leginkább poétikai sokszínűségével tűnik ki az életműből (amely a folyamatos szerzői újraírás, újrafelhasználás és újrakiadás miatt egyre homogénebb). Az Én senkivel sem üldögélek szinte versenként más poétikai hagyományt idéz fel: a dada, a neoavantgárd és az abszurd irodalom szövegalakítási módjai, a kollázs és a képvers használata, a gyermeki hangot vagy dilettantizmus-poétikát működtető művek közé – nem egyszer rímes formában írt – zsánerszövegek, elsősorban elégiák, életképek és zsoltárok is keverednek. A kötetnek a klasszikus lírai műfajokhoz való viszonya nem problémamentes. A vers minél inkább próbálja retorikailag „lecsupaszítani” a közlést (ami a köznyelvi, hétköznapi regiszterhez való erős közelítést jelenti), és minél jobban próbálja a szövegtípust a rárakódott hagyományoktól „megtisztítani”, annál inkább újratermeli. Épp a szerkezeti és retorikai váz – amelyet metrumok és bevett fordulatok híján ment át – mutatja fel a líra leglényegét. És valójában ugyanezt teszi az avantgárd és neoavantgárd poétikákkal is: legszükségesebb (leginkább formai) eljárásait megtartva illeszti azokat Kukorelly saját költészetébe, amelyet végső soron épp a heterogenitás tart össze.

Ugyanez a dinamika képződik meg a kötet verseinek szubjektumfelfogásában is. A lírai ént a nyelvi kifejezésmódok végig azonosnak mutatják, önazonos személynek tüntetik fel, szemléletmódja ugyanakkor (ahogy a versek formai megoldásai is) szinte versenként különbözik. Van, amikor a tárgyi adatok pontos rögzítése az identitásvesztés egyetlen lehetséges ellenszere („Kora délután / volt. Pontosabban meghatározva tizenkettő / ötven. Szépen múlik és működik.” [Én igazítom el]), máskor épp az adatok meghatározhatatlansága miatt reális egy élmény vagy emlék („a trolibusz / utasai kiszálltak. Kilenc / utas volt. Kilenc vagy tíz.” [Ki nem gyanakszik]). Némelykor a versben megjelenített emléknek is csak a léte bizonyos, de előhívható emlékként nem funkcionál, aminek groteszk tragikumát fokozza, hogy egy régi fénykép leírása érzékelteti („sétáltunk. Én, és még kicsoda. / Ki volt az. És miért állított / oda. Miért kellett ott állni. / Miért állok abban a képben.” [Az nehéz súlyokat cipel]). Mintha az egyedül biztosan állítható tény a versírás aktusa, vagyis a szubjektum puszta léte és reflexiós képessége lenne („Éppen most élek. Mert most. / Mert ez most az enyém. / Innen nézek. Birtok. Most van / ez.” [Egy–tíz]). Ily módon minden, a szubjektumon kívüli – tehát párkapcsolati, közösségi vagy politikai – tartalom is ezeken a szűrőkön (megbízhatatlan memória, kíméletlen reflexió, erős formatudat) keresztül képes a versekbe beépülni. A politikai helyzet és a közéleti történések tehát nem magukban, hanem a mindennapi rutinokban jelentkeznek – mindenképpen láthatók: „Rostock felé utazok. (kö) Berlinből. Ez a tranzitút. Amin tegnap (nyö) Berlin felé jöttem. […] Az egyik oldalon vettem. Itt egyfajta német pénzért adnak. De ha átmentem a másik oldalra, ott már minden fajtája érvényes.” (A Hamburg–Berlin–Berlin–Rostock háromszög. 26 kisebb költemény).

A párkapcsolati téma hasonló megjelenítésére példa a Ma jött egy levele, amely – a neoavantgárd és az (örkényi) abszurd eljárásait idézve – egy egyszerű formai ötlet által válik az Én senkivel sem üldögélek egyik legkiemelkedőbb darabjává. A szavak és mondatok elemekre bontása, grammatikai és szintaktikai fellazítása, az értelmes/értelmetlen kategóriák határainak eltüntetése rendkívül sok értelmezés felé nyit utat. Ez a formai működés kikezdi a lírai beszélő és a megszólított viszonyának értelmezését is, amely eleinte könnyen kódolható (szerelmi) aposztrofénak látszik; később viszont már az sem eldönthető, hogy levél jött-e, avagy levelezőlap, egy jött-e, avagy több, és hogy az alapszöveget alkotó, folyton és csonkolva ismételt három mondat mekkora része az idézet. Nem tudható, hogy – nem a referencializálható eseményben, hanem a vers fikciójában – ki a címzett és ki a feladó; végtére az válik eldönthetetlenné, hogy ki hozza létre a vers szövegét, amit olvasunk. Mindez kiegészül az írott és hangzó szövegek státuszbeli különbségeire vonatkozó kérdésfelvetésekkel is, hiszen a sortörések és szódarabolások csak a nyomtatott szöveg optikai befogadásakor érvényesülhetnek. Vagyis az első ránézésre banálisnak látszó kiinduló helyzet a mélyebb értelmezéskor a szöveg létmódjára való rákérdezéssé, valamint pszichológiai, antropológiai és érzelemfilozófiai problémává válik. E kérdésekre azonban hagyományos válasz nem adható; a kérdezésben és a reflexiókban megbújó szkepszis maga a legfőbb állítás.

Az egész kötetre jellemző poétikai rétegzettség, forma és tartalom párhuzamos elbizonytalanítása, az elbizonytalanítás következetes végigvitele, valamint a magánéleti reflexióknak a Petri György költészetéből is ismert formai kísérletezőkedve jelzik egyértelműen a Kukorelly-líra újító tendenciáit és hatástörténeti pozícióját.