Márai Sándor: Erősítő

Márai Sándor az inkvizíció időszakát használja fel arra, hogy a meghasonlásról, a megtorlás belső logikájáról, a felismerésekből fakadó megtérésről és nem utolsósorban a megidézett 16. század és saját kora közötti „megfelelésekről” beszéljen. Műve azt sugallja, hogy az ember éppúgy nem tanul saját történelméből, hibáiból, mint ahogyan a hatalom természete sem változott a századok során. A cím a confraternita önkéntes társulat tagjainak szolgálatából származik, akik a halálraítél­teket lélekben „erősítették” végső útjuk előtt. A narrátor egy karmelita szerzetes, akinek rendtársaihoz írott levele a regény maga: öntudatra ébresztő, figyelmeztető irat, mert a rendszernek (minden rendszernek) olyan lényekre van szüksége, akik nem kérdeznek, nem vitatkoznak és mert: „nincs nagyobb bűn, nincs esztelenebb embertelenség, mint az eretnekség. Ezért elhatároztam, hogy most már minden megmaradt időmet és erőmet az eretnekek kinyomozására, felderítésére és megsemmisítésére fordítom.”

Az írót mindig is foglalkoztatták a különféle diktatúrák, rendszerek, a besúgás, a kizárólagosságot hirdető és azt megkövetelő korok, ideológiák és vezetőik. Ebben a műben: „A kulcsszavak (Eszme, kereszt, igazság) keretes szerkezetben jelennek meg. De nem Istenre vonatkoznak, hanem az inkvizíció céljának, a szent ügynek alárendelt jelképek. A cél: megakadályozni, hogy valaki felsőbb jóváhagyás nélkül terjessze gondolatait” (Fodor). Az is újra felbukkanó elem, hogy csak a személyesen, tudatosan vállalt életben, a mikrotörténelemben lehet változást elérni: a nietzschei örök visszatérés vagy a spengleri felemelkedés és hanyatlás törvényszerűsége miatt érdemi változás más módon nem érhető el.

A buzgó karmelita „új kézikönyvet szerkeszt az emberek gyanúba fogásának, megfigyelésének, vádolásának, vallatásának, kínzásának és halálba küldésének rafinált eljárásairól. A »cél szentesíti az eszközt« világképéről, a Dogma, a Türelmetlenség, a lelki terror Rendjének jogosultságáról.” (Oltyán Béla) Ezért sem változik lényegileg semmi az évszázadok során, csak visszatér más köntösben, más szereplőkkel. Márai ezért akarkapcsolódni a művel korához, lebontva ezzel a történelmi regény látszatának lehetőségét: maga oszlatja szét a varázslatot, mert szerinte a történelem ismétlődés. Ahogyan az ember képtelen kilépni önmagából, képtelen elhagyni saját árnyékát (árulás, képmutatás, másra kényszerített jó, mint George Orwell 1984-ében), úgy a történelem sem tud megújulni. Korok, nevek változnak, de az eszközök és módszerek ismétlődnek. Az Erősítő egyes bekezdései a koncepciós perek álságos bűnvallomásait idézik: „Szükséges, hogy a hívők lássák és hallják, amint egy megtévelyedett ember, mielőtt a máglyára lép, ököllel veri mellét, és világgá kiáltja, hogy minden kevés, ami most, amikor végre kézre került, történik vele! Követelje, hogy büntessék meg, hiszen a kínszenvedés, amit a vallatás során elviselt, méltányos volt és szükséges!” Az íróra jellemző ember- és világkép megjelenik az Erősítőben is: az Isten által elhibázott és célt tévesztett ember bolyongása az időben sorsszerű. „Mély alázattal hiszem és vallom ma is, hogy a Teremtés tökéletes, és a Teremtő saját képére teremtette az embert. De kételkedem abban, úgy sikerült-e az ember, ahogy a Teremtő akarta?” A hatalom mindig lojalitást vár, ezért az egyénre marad a döntés: vállalja az eretnekséget, ezzel a magányos, de becsületes szembenézést, vagy odaadja magát a hatalomnak, megnyerve annak kegyeit – viszont elveszítve mindent, ami kiemelte a kor szellemi-lelki útvesztőjéből. A kényszer ellenpontjaként – önéletrajzi utalásokkal – jelenik meg az ellenállás mint érték: „Ez volt a rögeszméje. Mindig írt és szabadon akart írni... […] a számkivetettség nem büntetés, hanem nagy ajándék, mert a betűvető ember, aki elveszíti a hazát, cserében megkapja a világot, mást lát és mást gondol, mint aki odahaza marad […].” Márai az írástudók jelentette „veszélyt” egész életművében hangsúlyozta, itt is egyértelművé teszi: „Az írók rendkívül veszedelmesek.” Később: „Mindenütt figyelni kell. De az igazi veszély a könyv.” Nem véletlen, hogy egy írástudó szerzetes naplószerű leveléből ismerhetjük meg az eseményeket: mindenhol az írók (és orvosok) jelentik a hitelesség és érték szerinti gondolkodás garanciáját, ezért veszélyesek is: „Azért írok most, hogy számot adjak az igazságról.”

Miközben az értékrendhez való ragaszkodás az idők viharaiban is megtart, mégis erősen kérdéses, hogy az addigi hitét elhagyó karmelita számára megoldás-e Genfbe távozni, ahol a kereszténység talán újszerűen hat, de ott is jelen van az erőszak. A háttérben (a Rómában történt valami Caesarja is csak sejtetve van a regényben) Giordano Bruno személye és magatartása jelent segítséget a karmelitából nyomdásszá váló férfi számára, „a szilárd, öntörvényű személyiség méltósága és ereje rendítette meg s késztette föleszmélésre. Az, hogy Giordano Bruno mindhalálig önmaga, egyéniség tudott maradni”. (Lőrinczy Huba) A műben a gondolatiság, a történelmi tanulságok és a komor téma feloldására Márai ezúttal is a humort használja kiegészítő elemként: „A városfalakon belül akad a pogány időkből néhány középület – templomfélék, aztán egy nagy cirkusz romjai –, ahol a keresztényeket gyilkolták a pogányok vademberek módjára, vadállatok segítségével, nem olyan emberségesen, mint mostanában, amikor már a keresztények gyilkolják a keresztényeket.” Az ehhez hasonló, a narrátor korába nem illő közvetlen utalások, melyek a jegyzetek között kaptak helyet (a II. világháború utáni időszak hírhedt, Bogár nevű hóhéra, Dubček vagy a XX. pártkongresszus Hruscsovja) nem tettek jót a szöveg egységének, az Erősítő mégis kiemelkedik az író emigráns regényei közül.