Hajnóczy Péter: Jézus menyasszonya

A Jézus menyasszonya Hajnóczy Péter utolsó kisregénye, egyúttal utolsó, életében megjelent válogatáskötetének címadó műve. A kötet írásai változatosak: a fabulától a kollázsregényen át az abszurd realista prózáig terjednek, s kaleidoszkópszerűen villantják fel Hajnóczy széles alkotói repertoárját, képet adva az író személyiségéről, az alkoholhoz fűződő végzetes viszonyáról, egyre sötétebb vízióiról is. A benne szereplő tizenhat novellára és két kisregényre egyaránt jellemző, hogy Hajnóczy szívesen él a sűrítés és az elidegenítés eszközeivel, és még a totális, sötét őrület ábrázolása sem mentes az iróniától. Így a tragédia mindig idézőjelessé válik prózájában, és fordítva: humora is hideglelős marad – mindkét gesztus éberségre és távolságtartásra int.

A könyv legösszetettebb műve a Parancs című szövegkollázs. Hősét, a Hírszerző Hivatal századosát egy idegen, kaotikus elvek szerint működő országba küldik, ahol magát főkertésznek álcázva kell várnia a hivatal utasítását. A végig századosként említett férfi igyekszik egybeforrni szerepével, egészen az abszurdumig, sőt tovább: „Miért is mosolyogtam?” – teszi fel magának a kérdést séta közben a titkosügynök. „Tudom. De: tudom-e?” Mint azt Faragó Kornélia megjegyzi, a főhős ezzel saját öntudatának bizonyosságát kérdőjelezi meg. A történet erős becketti párhuzama, hogy a várva várt parancs – akárcsak Godot – nem érkezik meg, de teljesíteni kell. A kisregény vendégszövegektől és asszociációktól zsúfolt felépítése Joyce Ulyssesét idézi meg: a szerző bibliai idézeteket, versenytárgyalási hirdetményt, Casanova vágykeltő receptjeit helyezi egymás mellé, és saját Győzelem című fabuláját is felhasználja. Szkárosi Endre szerint a művet egybeolvasni nem lehet, csupán egynek gondolni, így a szöveghalmaz a befogadó akaratától, koncepciójától válik egésszé. A kisregényben már az első mondatokban feltűnik és fokozatosan elhatalmasodik a sötétség motívuma: „Sötét volt, mint egy fasírtban.” „Ránézett arany óraláncán függő zsebórájára.” A látás és az eligazodás szándéka az abszolút sötétségben teljesen hiábavaló, előre jelzi a százados kudarcát, ugyanis „a kisregény századosa eszmeközvetítő, várakozása a lélek készenléte, hogy beteljesítse metafizikai küldetését” (Mészáros).

A sötétség még jobban kiteljesedik a Jézus menyasszonya című kisregényben, ami egyszerre tekinthető disztópiának és kemény társadalomkritikának. Az események helyszínét Hajnóczy homályban hagyta – feltételezhető, hogy egy alternatív Budapesten járunk –, a „fiúnak” nevezett alkoholista főhős pedig a Szivárvány moziban, egy szintén sötétbe boruló térben tűnik fel először. A kisregény groteszk felütéssel indít: a fiú egy ismeretlen nő (mint később kiderül, Csilla) karját tapogatja a vetítés alatt, ám lassan szorongani kezd, mert az idegen nem reagál az érintésre. Eközben a mozi többi látogatójával együtt természetesnek veszi, hogy az utcán portyázó embervadászok a „vad” üldözése közben véletlenül belőnek a terembe. Az intézményesített gyilkolás törvényes ebben a világban, sőt anyagi haszonnal is jár, hiszen az áldozatok családtagjait busásan kárpótolják a hatósági engedéllyel mészároló, áldozataik testét kitömető külföldi vadászok. Éppen ez, a kizsákmányolás elfogadottsága teszi igazán nyomasztóvá a kisregényt. Idővel a jelenetek is egyre szürreálisabbá, véresebbé válnak, a mű pedig delíriumos rémálmok, monológok füzérévé alakul. A részegség a mű állandó mozgatóelve és az istenkeresés egyedi útja lesz; mint sok szövegében, a szenvedélybeteg Hajnóczy itt is adottnak veszi az ital jelenlétét, „szótlan, magányos imaként” ír az iszákosságról. Odorics szerint Hajnóczy hőse az ivást szakrális aktusnak, az alkoholizmus kínjait áldozatként felkínálható szenvedésnek tekinti – a szöveg blaszfém látomásai, kiszólásai ugyanakkor folyamatosan deszakralizálják Jézus és Mária alakját.  Jézust például sötét kecskének nevezi a fiú, és egy helyen így fakad ki: „Te mocskos szemétláda, Istenem […] szeretnék hinni benned.” A főhős a sötétség mélyéből tör az egyéni megváltás felé, így vélhető, hogy Hajnóczy őt tartja Jézus menyasszonyának. A kierőszakolt megváltás azonban nem érhető el: az időközben Csillát meggyilkoló fiút agyonlövik az utcán.

A válogatás novellái stílus és témaválasztás szempontjából is eklektikusak, a kívülállás és az abszurd látásmód azonban mindvégig meghatározó a kötet írásaiban. A Temetés például arra emlékeztet, hogy az élők közössége nem tud mit kezdeni a halállal, kényszeredett, konvencionális formában búcsúzik halottaitól. A főhős ezúttal is a deviáns, szabadságkereső és alkoholista „fiú”, akit idős apja elvesztése hoz vissza a családi kötelékbe – ám nem csak a halál, de az otthon kopottas polgári miliője, a szülői életbölcsességek és kisszerű hazugságok is távoliak számára. Jellemző, hogy a halottas ágy mellett is azon gondolkodik, illendő lenne-e rágyújtania, vagy hol találhatna valami szeszt a lakásban. A kötet több írása a hatalom alig burkolt kritikája, ahogy A latin betűk c. írás is. Itt a betűk egy babérfaliget lombjai alatt társalognak, filozofálnak, amikor katonai kivégzőosztag lepi meg őket, és A-tól Z-ig mindegyiket tarkón lövik. Az értelmiség- és kultúraellenes diktatúra bírálatát csak a helyszín lebegtetése tompítja valamelyest: nem biztos, hogy itt történt – talán valahol Kis-Ázsiában, egy bejrúti kocsmában. Hajnóczy ugyanakkor a diktatúra bázisát jelentő munkásosztályról sem fest rózsásabb képet: az Ösztönző elem könyvkötő brigádja talán életében nem olvasott egyetlen, kezén átfutó könyvet sem, számukra nem a kultúra jelent „ösztönző elemet”, hanem az, ha valaki óriási kupac kakát hagy a férfivécében. A kecske c. szecessziós stílusparódia egy deklasszált, de méltóságát megőrző grófi családról szól, a rövidke írásba még egy önleleplező, infantilis poén is belefér. A végkifejlet, a kecske hajkurászása egyértelmű fricska az olvasó felé: ne vedd komolyan a szöveget – ahogy semmi mást se.