súgó szűrés
keresés

Hajnóczy Péter: Jézus menyasszonya

Szerző
Hajnóczy Péter
Kiadás éve
1981
Műfaj
elbeszélés
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
150
A szócikk szerzője
Koncz Tamás

A Jézus menyasszonya Hajnóczy Péter utolsó kisregénye, egyúttal utolsó, életében megjelent válogatáskötetének címadó műve. A kötet írásai változatosak: a fabulától a kollázsregényen át az abszurd realista prózáig terjednek, s kaleidoszkópszerűen villantják fel Hajnóczy széles alkotói repertoárját, képet adnak az író személyiségéről, az alkoholhoz fűződő végzetes viszonyáról, egyre sötétebb vízióiról is. A kötetben szereplő tizenhat novellára és két kisregényre egyaránt jellemző, hogy Hajnóczy szívesen él a sűrítés és az elidegenítés eszközeivel, és még a totális, sötét őrület ábrázolása sem mentes nála az iróniától. Így a tragédia mindig idézőjelessé válik prózájában, és fordítva, humora is hideglelős marad – mindkét gesztus éberségre és távolságtartásra int.

A könyv legösszetettebb műve a Parancs című szövegkollázs. Hősét, a Hírszerző Hivatal századosát egy idegen, kaotikus elvek szerint működő országba küldik, ahol magát főkertésznek álcázva kell várnia a hivatal utasítását. A végig századosként említett férfi igyekszik egybeforrni szerepével egészen az abszurdumig, sőt, tovább: „Miért is mosolyogtam?” – teszi fel magának a kérdést séta közben a titkosügynök. „Tudom. De: tudom-e?” Mint azt Faragó Kornélia megjegyzi, a főhős ezzel saját öntudatának bizonyosságát kérdőjelezi meg.

A történet erős becketti párhuzama, hogy a várva várt parancs – akárcsak Godot – nem érkezik meg, de teljesíteni kell. A kisregény kollázsszerű, vendégszövegektől és asszociációktól zsúfolt felépítése Joyce Ulyssesét idézi meg: a szerző bibliai idézeteket, versenytárgyalási hirdetményt, Casanova vágykeltő receptjeit helyezi egymás mellé, és saját, Győzelem című fabuláját is felhasználja. Szkárosi Endre szerint a művet egybeolvasni nem lehet, csupán egynek gondolni, így a szöveghalmaz a befogadó akaratától, koncepciójától válik egésszé. A kisregényben már az első mondatokban feltűnik, és fokozatosan elhatalmasodik a sötétség motívuma: „Sötét volt, mint egy fasírtban.” „A százados […] Ránézett arany óraláncán függő zsebórájára.” A látás és az eligazodás szándéka az abszolút sötétségben teljesen hiábavaló, előre jelzi a százados kudarcát, ugyanis „a kisregény századosa eszmeközvetítő, várakozása a lélek készenléte, hogy beteljesítse metafizikai küldetését.” (Mészáros)

A sötétség még jobban kiteljesedik a Jézus menyasszonya című kisregényben, ami egyszerre tekinthető disztópiának és kemény társadalomkritikának. Az események helyszínét Hajnóczy homályban hagyta – feltételezhető, hogy egy alternatív Budapesten járunk –, a „fiúnak” nevezett alkoholista főhős pedig a Szivárvány moziban, egy szintén sötétbe boruló térben tűnik fel először. A kisregény groteszk felütéssel indít: a fiú egy ismeretlen nő karját tapogatja a vetítés alatt, ám lassan szorongani kezd, mert az idegen nem reagál az érintésre. Eközben a mozi többi látogatójával együtt természetesnek veszi, hogy az utcán portyázó embervadászok a „vad” üldözése közben véletlenül belőnek a terembe. Az intézményesített gyilkolás törvényes ebben a világban, sőt, anyagi haszonnal is jár, hiszen az áldozatok családtagjait busásan kárpótolják a hatósági engedéllyel mészároló, áldozataik testét kitömető külföldi vadászok. Éppen ez, a kizsákmányolás elfogadottsága teszi igazán nyomasztóvá a kisregényt. Idővel a jelenetek is egyre szürreálisabbá, véresebbé válnak, a mű pedig delíriumos rémálmok, monológok füzérévé alakul. A részegség a mű állandó mozgatóelve és az istenkeresés egyedi útja lesz; mint sok szövegében, a szenvedélybeteg Hajnóczy itt is adottnak veszi az ital jelenlétét, „szótlan, magányos imaként” ír az iszákosságról. Odorics szerint Hajnóczy hőse az ivást szakrális aktusnak, és az alkoholizmus szenvedését áldozatként felkínálható szenvedésnek tekinti – a szöveg blaszfém látomásai, kiszólásai ugyanakkor folyamatosan deszakralizálják Jézus és Mária alakját.  Jézust például sötét kecskének nevezi a fiú, és egy helyen így fakad ki: „Te mocskos szemétláda, Istenem […] szeretnék hinni benned.” A főhős a sötétség mélyéből tör az egyéni megváltás felé, így vélhető, hogy Hajnóczy őt tartja Jézus menyasszonyának. A kierőszakolt megváltás azonban nem érhető el: az időközben Csillát meggyilkoló fiút agyonlövik az utcán.

A válogatás novellái stílus és témaválasztás szempontjából is eklektikusak, a kívülállás és az abszurd látásmód azonban mindvégig meghatározó a kötet írásaiban. A Temetés például arra emlékeztet, hogy az élők közössége nem tud mit kezdeni a halállal, kényszeredett, konvencionális formában búcsúzik halottaitól. A főhős ezúttal is a deviáns, szabadságkereső és alkoholista „fiú”, akit idős apja elvesztése hoz vissza a családi kötelékbe – ám nem csak a halál, de az otthon kopottas polgári miliője, a szülői életbölcsességek és kisszerű hazugságok is távoliak számára. Jellemző, hogy a halottas ágy mellett is azon gondolkodik, illendő lenne-e rágyújtania, vagy hol találhatna valami szeszt a lakásban.

A kötet több írása is a hatalom alig burkolt kritikája, mint A latin betűk című írás. Itt a betűk egy babérfaliget lombjai alatt társalognak, filozofálnak, amikor katonai kivégzőosztag lepi meg őket, és A-tól Z-ig mindegyiket tarkón lövik. Az értelmiség- és kultúraellenes diktatúra bírálatát csak a helyszín lebegtetése tompítja valamelyest: nem biztos, hogy itt történt – talán valahol Kis-Ázsiában, egy bejrúti kocsmában. Hajnóczy ugyanakkor a diktatúra bázisát jelentő munkásosztályról sem fest rózsásabb képet: az Ösztönző elem könyvkötő brigádja talán életében nem olvasott egyetlen, kezén átfutó könyvet sem, számukra nem a kultúra jelent „ösztönző elemet”, hanem az, ha valaki óriási kupac kakát hagy a férfivécében. A kecske című szecessziós stílusparódia egy deklasszált, de méltóságát megőrző grófi családról szól, a rövidke írásba még egy önleleplező, infantilis poén is belefér. A végkifejlet, a kecske hajkurászása egyértelmű fricska az olvasó felé: ne vedd komolyan a szöveget – ahogy semmi mást sem.

Irodalom

Odorics Ferenc, Isten-kereső alkoholizmus, Tiszatáj, 2009/9.

Faragó Kornélia, Dialogikus várakozások. A kérdezésprobléma Hajnóczy Péter prózájában, Tiszatáj, 2009/9.

Szkárosi Endre, A költői nyelvkezelés változatai Hajnóczy késői prózájában, Tiszatáj, 2009/9.

Mészáros Sándor, A szenvedés formái. Hajnóczy Péter prózája, Alföld, 1988/10.