Bakucz József: Kövesedő ég

Bakucz József az 1956 utáni emigráns magyar irodalom kiemelkedő alakja. Lírai munkássága egy lapon említhető Határ Győzőével vagy Kemenes Géfin Lászlóéval. Verseit rendszeresen közölte az Új Látóhatár, valamint a „nyugatos” költők és újholdasok lapjának számító párizsi Magyar Műhely is. Szürrealistaként tartják számon, versei azonban nehezen tűrik a skatulyákat – Bakucz költészete a klasszikus szonettformától az értelmen túli befogadásra játszó kubista szövegszobrászatig terjed, hozott és saját elemekből teremt magánmitológiát. Pályáját műfordítóként kezdte, ami nagyban meghatározta költészetének alakulását is. Kezdetben Rainer Maria Rilke, Walt Withman művei hatottak verseire, később pedig a szabadabb, ösztönösebb avantgárd költészet felé fordult, részben André Breton hatására.A szerző a forradalom leverése után hagyta el Magyarországot, aztán váltakozva élt New Yorkban, Párizsban és Bostonban. Önálló irodalmi munkássága is az emigrációban kezdődött: 1968-ban a Magyar Műhely adta ki Napfogyatkozás című első, 1973-ban pedig Kövesedő ég című második verseskötetét. Ebben az opuszban már kiteljesedik Bakucz József sajátos világlátása: a kozmikus emberképbe, tájba oldott létezésbe vetett hit. A költő évtizedekkel a klímamozgalmak előtt figyelmeztetett a természet iránti felelősségünkre (vagy inkább felelőtlenségünkre). Az öt ciklust tartalmazó kötet első egysége, a Színek halála már jelzi a megbomló összhangot: „örökös zenehenger zenehenger / ezen a tengerparton ténfergek tétlen / napimádók szemete szanaszét / temetetlen / káprázó sörösüvegek / celluoidszemüvegroncsok krémek / sebesült tubusai temetetlen / kultúra”. A szabadvers zaklatott, egyenetlen hosszúságú sorai, a tempót visszafogó alliterációk nyugtalanságot keltenek. A fogyasztói társadalmat a pusztuló kultúraként jellemzi, hiszen temetni csak azt kell, ami mozdulatlan, halott. Ennek a mozdulatlanságnak ugyanakkor ellentmond a ciklust végigkísérő, repetitív sor – „örökös zenehenger zenehenger". A henger-tenger szójáték és a zene összekapcsolása a természet zeneiségére és örök körforgására utal, amelyben az egóját feladó beszélő is újraszületik. 

A repetitív szövegjáték később is visszatér, és eluralkodik a kilenc strófára osztott Orfeusz-sorozat cikluson. Bakucz ebben egy évszakokon átívelő orfikus utazást mutat be, melyben a bűvös költő Párizs utcáin keresi szerelmét. A töredékes sorokban rendszertelenül, de újra és újra felbukkan egy-egy szó (tükör, nap, vadászat, agár, ház), ismétlődésük pedig sajátos mintázattá alakul a versben. A második strófában megidézett, vadászatot ábrázoló indiai faliszőnyeg már utal rá: Euridiké keresése valójában vadászat, a „vad” azonban emberi formájában sosem látható – név szerint sem, legfeljebb szimbolikusan, űzött szarvastehén formájában jelenik meg a versben. A ciklus kapcsán Hegedűs Mária a műben „elszórt” tükrökre („a ház a tükrön megcsúszik", „tükör napok”) is felhívja a figyelmet. A szövegben nyolc tükörutalás van, a tükrök pedig megtévesztik azt, aki – miként Orfeusz – hit helyett látni akar. Bár a versfolyam összefüggéstelennek tűnhet, tudatos szerkesztésre és Bakucz József klasszikus műveltségére utal a strófák száma is: Orfeuszt kilenc darabra tépték szét Dionüszosz őrjöngő bakkhánsnői, a maradványokat pedig a kilenc Múzsa égette el.

A kötet leghosszabb, huszonegy verset tartalmazó ciklusa a Halotti beszéd, mely címében idézi a legősibb magyar szövegemléket, tartalmában azonban mélyen ellentmond neki – hiszen a szertartási beszéd az elmúlás gondolatához szoktat, míg a verskaleidoszkóp minden szilánkja az életet villantja fel. A ciklus műfajilag eklektikus: képvers, tiszta szonett és szabadversek sora is helyet kap benne. Itt teljesedik ki leginkább a Bakucz Józsefre jellemző automatikus írás, amely felszakítja a tudati gátakat, és asszociációk laza hálójával hoz felszínre szabadságvágyat, szerelmet, halálfélelmet. Bakucz mitikus narrátora Próteuszként vált folyamatosan alakot: madárrá, hallá vagy éppen várossá válik, hogy kicselezze a mozdulatlansággal egyenlő nemlétet. Másképpen, de a mitikus gondolkodás jelenik meg a Manhattan-szabadvers-ciklusban is, mely Bakucz amerikai élményeit örökíti meg. A versfüzér egyetlen elszabadult szövegfolyam, mondatai egymáshoz torlódnak, kontextusukat vesztve bukdácsolnak, illatok, utcai zajok, fények kábító káoszát idézik. Ezt a sokkhatást érezhette az emigráns költő, amikor szembesült az új világ szabadságával és kegyetlenségével, lenyűgöző méreteivel. A látomásos képek áradata biblikus hatást kelt – a beszélő mintha csak az isteni büntetés utáni Babilon utcáin járna –, de a ciklusban letagadhatatlanul jelen van a ginsbergi Üvöltés szent dühe és extázisa is. A lázas tempójú, expresszionista szöveghez képest visszafogottnak hat a Vitam impendere amori című ötödik ciklus, amely klasszikus szerelmi líra. Az ölelkező és keresztrímes sorokat váltakoztató szonettek egy kerti bál jeleneteit mutatják be, a színházi kellékekre utaló szavak (rongykulissza, mesterséges patak, maszkok) azonban megrendezettségre utalnak. Így a szerelmet, titkokat ígérő bál sem tűnik másnak, mint kétségbeesett színjátéknak: az öröm hajszolásának a halál árnyékában.

A kötetet a Négy kórus című ciklus zárja. Mint Pomogáts Béla rámutat, a címadás T. S. Eliot Négy kvartettjére utal – a négy versben ugyanakkor Eliot Gyilkosság a székesegyházban című drámájának motívumai is tetten érhetőek. A ciklus így több értelmezési síkot is kap: utal a négy lovagra, akik Canterbury székesegyházában meggyilkolták Thomas Beckett érseket – a természeti jelenségek felsorolásával pedig a szólamok a négy évszak változását is mintázzák. A zárlat egyben logikai keretet is ad a Kövesedő égnek, hiszen a kötet első verssorai az emberi szennyezésről, a hulladékot halmozó, temetetlen kultúráról szólnak. Ám az nyitott kérdés marad, hogy Bakucz könyve végül kitől követeli a világ megtisztítását – Istentől vagy az olvasótól.