Nagy László: Krónika-töredék

A verseiben az ország életét éles szemmel analizáló alkotó élete utolsó éveiben naplót vezetett. Az irodalmi köztudatba 1994-ben jutott, két teljes és két csonka év napjainak történetét vázoló naplót Szécsi Margit kérésére Görömbei András gépelte le, gondozta kötetbeli megjelenéséig, s a Nagy László-epigramma címét is ő emelte a kötet élére. A Krónika-töredék végére illesztett utószava tömör jellemzést ad a napló teljes karakteréről: „Megelevenednek előt­tünk Nagy László mindennapjai: álmai, családi és baráti kapcso­latai, testi szenvedései, alkotói küzdelmei, kételyei és örömei, olvasmányai, kedvtelései, erdélyi útjainak élményei. Képet kapunk állandó szellemi jelenlétéről: véleményéről a művészet, politika és közélet ügyeiről, szereplőiről. Bepillantást nyerünk műveinek keletkezéstörténetébe, költői ihletének működésébe is.” Nagy László naplója nemcsak irodalomtörténeti szempontból fontos, széles körű adattár, hanem változatos, érdek­feszítő olvasmány is. A mindennapoktól a nagypolitikáig, a csalá­di, a rokoni kapcsolatoktól a konkrét történelmi eseményekig, a költő testi és lelki történéseitől verseinek, műfordításainak világáig ábrázolja és értékeli az adott időintervallumban megjelenített életét. A naplóban három erőteljesebb logikai szál követhető nyomon: a társadalmi-közéleti, a művészi létdimenziókat érintő és a magánemberi állapotoknak a kor történelmébe ágyazott lefestése. Ami e kaleidoszkópszerű életteljességben az olvasó számára a leginkább szembetűnő vezérfonal – s a szerző életfelfogásának legjellemzőbb vonását is adja –, a sokszor bénító kötöttségek, a mindennapok bajlódásai között élő művész „másokért csatázó” akarata, az értékvédő és -teremtő emberi modell küzdelmeinek íve.

A társadalmi-közéleti síkon az egész Kádár-kori diktatúra arca kirajzolódik a naplóban, s feltűnnek benne európai és világpolitikai események is. Felvonulnak, s a megítélés fókuszába kerülnek a kor történelmének jellegzetes figurái. („Csaunak rossz véget jósoltam mindig. Ezt most már biztosnak és közelinek hiszem. Ilyen népirtás Európában!”) A kulturális, politikai, társadalmi és egyéb események mozaikcserepeiből érzékletes korkép kerekedik ki. A Nobel-díjasoktól a romániai állapotokig és a földrengésig, a Béres-cseppek ügyétől a kor nemzetiségpolitikájáig, a „kommunista” hatalom végjátékának sakkhúzásaitól az ellenzék erős kiállásáig, a Szabad Európa Rádió adásaitól a honi tévéműsorokig számtalan apróbb vagy fontosabb bejegyzés ad panorámát és közöl ítéletet Nagy László jelenéről. A művészi élet (és közélet) összetett színképű, széles sodrású ábrázolási folyamatában szerkesztőségi szobák, alkotóházak és szórakozóhelyi beszélgetések, telefonüzenetek, folyóiratok, cikkek, verses- és prózai kötetek, kiállítások és halále­setek, alkotói emelkedések és bukások, irodalmi korrupciók, zsarolások és felülemelkedések, író–olvasó találkozók, fogadások elevenednek meg. Kisebb lexikont lehetne összeál­lítani csak azokból az írókból, költőkből, színészekből, szobrá­szokból, festőkből, kritikusokból, irodalomtörténészekből, zenészekből (a kötet utáni jegyzék jórészt el is végzi ezt a munkát), akikkel Nagy László kapcsolatban volt. Éles kontúrokkal rajzolód­nak ki szorosabb baráti kötődései is (Szerviátiusz Tiborral, Sütő Andrással, Csoóri Sándorral, Páskándi Gézával, Kósa Ferenccel, Zelk Zoltánnal és másokkal).

A legérzékletesebb képet az ismeretlen Nagy Lászlóról a magánéleti természetű bejegyzések adják. Mély, őszinte, az egész magyar önéletírás-történet áramába (hol Bornemisza Péter Ördögi kísérteteinek „rajtam történt dolgaira”, hol Bethlen Miklós álomképeket vagy természettudományi megfigyelést leíró soraira, hol Apor Péter részletfestő alaposságára, hol Misztótfalusi Kis Miklósnak a jelenségek lényegébe metsző mondataira) villanó fényeket hordoznak. A bejegyzett események mozaikjaiból a záporozó tennivalók közé szorított, a jó ügyekért önmagát sohasem kímélő művész élete bontakozik ki. Aki az önirónia vagy a humor kendői mögött is tudja, hogy az ilyen életbe előbb-utóbb beleszakad a szív. „Nem bírom sokáig”, „elpusztulok” – jegyzi fel többször, egyik erdélyi útja előtt is: „csak nehogy ott Erdélyben meghasadjon a szívem”. Jegyzeteiben a betegségek, a fiziológiai szenvedés félelmetes sorolása is feltűnik: „Milyen részeim fájnak? Hajam, szemem, fogam, nyakam, hónaljam, mellkasom, ágyékom, általában bőröm, s néha egy-egy lélegzetállító villám bennem.”

Több kései nagy művének, így a Balassi Bálint lázbeszéde, az Ady Endre andezitből, a Bagolyasszonyka, az Aki szerelmes lett a halálba, a Glossza bocsánatért, a Szólítlak, hattyú c. költeményeinek születéséről is fontos dokumentációkat közöl a napló. Az ötlettől a kibontakozásig, majd a stilizálásig festi le a mű megalkotásáért tett viaskodását. S a rögzített életközegben nemcsak a pályavég e nagy, összegző versei születnek meg, hanem kitűnő műfordítások is, mások között Rimbaud-, García Lorca, Jeszenyin műveiből. A napló érzékletes képet ad olvasmányairól is. A népművészet, a folklór, a népi irodalom, a kortárs és a régebbi magyar és egyetemes költészet, az irodalomtörténet, a történelem, a természettudomány, a nyelvészet a tárgyai ekkor forgatott könyveinek. Zbigniew Herbert, Borisz Eikhenbaum Brehm és Heisenberg művei éppúgy olvasmányai, mint Sütő András, Ady, Kriza János Vadrózsák-könyve, Szabó T. Attila,Lajtha László,Baktay Ervin, Bolyai János munkái és a Tordai szójegyzék. Az egyes évek feljegyzésanyagát a költő rajzai tagolják. Az utolsó nap krónikáját kézírásos lejegyzésben is közli a kötet. A mű végén Görömbei András összegzése és névjegyzéke sűrítetten világítja át és értelmezi a napló utalásait és viszonyrendszerét.