Határ Győző: Medaillon Madonna

Határ Győző mindhárom műnemben megújította az irodalmi nyelvet, de mivel élete nagyobbik részét emigrációban töltötte, munkássága kevéssé szervesült a kánonba. Egyaránt megszenvedte a Horthy-korszak cenzúráját, a vészkorszak kegyetlenségeit és a Rákosi-rendszer önkényuralmát; 1943-ban államellenes szervezkedés, 1950-ben tiltott határátlépés kísérlete miatt börtönbüntetésre ítélték. 1956-ban hagyta el az országot, végül Londonban a BBC magyar adásának lett a munkatársa, Wimbledonban telepedett le. Könyvei egészen a rendszerváltoztatásig hivatalos úton nem kerülhettek a hazai nyilvánosság fórumaira. Határ lírájának befogadásához nehezen talált fogalmi készletet az irodalomértelmezés. Noha a költő szigorúan szerkesztett ciklusokban gondolkodott, nem az oeuvre alakulástörténete, hanem a kiadás szűkre szabott lehetőségei határozták meg a – javarészt gyűjteményes – kötetek megjelenésének rendjét. Első reprezentatív verseskönyvéhez (Hajszálhíd, 1970 [München]) Weöres Sándor írt ajánlást. A kötet a nyugati emigráció köreiben válthatott ki méltó visszhangot – az alkotói szemléletmódot már akkor is a „próteuszi költő”, mellette Hamvas Béla és Szentkuthy Miklós vonzáskörzetébe helyezték kritikusai. A költő Magyarországon A léleknek rengése (1990) c. válogatott kötettel jelentkezett újra, amelyet a Medaillon Madonna követett, „a teljes oeuvre […] alaptémáinak keresztmetszetét tárva elénk” (G. Komoróczy).

Az életmű belső feszültsége abból ered, hogy Határ Győző egyszerre törekedett a műfaji határok elmosására és tiszteletben tartására. Kételkedett a „gondolati költészet” kategóriájában – „ha ihletem szólít és verset írok, kívül hagyom a filozófus tudását” (Határ) –, mégis a filozófiai logika poétikus hasznosításával, a nyugat-európai líra bölcseleti érdeklődésével igyekezett kompenzálni irodalmunk költészetközpontúságát, a magyarság költőnemzet mivoltát, a közösségi elkötelezettségű művészetfelfogást. Ennek nyomán a magyar lírahagyománynak az archaikus és a tájnyelvi (a Gyomán született költő a dél-alföldi nyelvjárást is beépítette versbeszédébe) regisztereit, valamint a neologizmusokat, a szlenget és az argót bizarr hatást keltve szintetizáló, egyedülállóan gazdag szókincse afféle egyetemes tudást, világműveltséget kívánt rögzíteni. Határ Győző ars poétikája szerint a líra a maga sajátos nyelvjátékaival – s az ezt érvényre juttató szójátékokkal – a megismerés egyik módszere. Irracionálisan vagy ezoterikusan – „Nem tudsz te semmit, mindent a nyelv tud.” (Határ) – ugyanúgy a lét mélystruktúráihoz fér hozzá, mint a filozófiai ismeretelmélet. Ezért állapíthatja meg Szakolczay: „Itthon is versfölforgató különcségével tűnt ki, hiszen sem a nyugatos eszményhez, sem az avantgárdhoz nem kapcsolható lírája – sokak szerint filozofikus árnyalatú »handabandája« – kilógott minden sorból”.

A Medaillon Madonna „különcsége”, hogy a szürrealista látomások, a fantasztikus álmok, tapasztalatok, az expresszív stílusjegyek többnyire szabályos vagy fellazított magyaros-hangsúlyos és időmértékes versformákba szerveződnek. Mindvégig fő ismérvként azonosítható az erős retorizáltság, valamint a páros és a keresztrímek halmozása. Határ Győző különbséget tett a „versek versben” és a „költeményes könyv” között; a Medaillon Madonnát az utóbbi típusba sorolta. Előbbire a prózavers megjelölés illik, és közelebb áll a bölcseleti megszólaláshoz (jóllehet a Medaillon Madonna is tartalmaz lirizált rövidprózákat). A kötet másik jellegzetessége, hogy a patetikus stílusminőséget és az önironikus gondolkodói magatartást arányosan elegyíti, ezáltal a játékosság posztmodern szertelenségére negatív éllel reflektál, ám a hagyományos formakincset, ritmusképleteket is idézőjelek közé teszi: „a népköltészeti formaalakzatoktól, a játékos rigmusoktól a görögös strófaszerkezetekig, a mitológiai ősképektől a szürrealisztikus álomlebegésig, a transzfigurációk ezernyi változatáig, a szonett-variánsoktól a legegyénibb verskonstrukciókig minden lehetséges forma és alakzat felbukkan nála” (G. Komoróczy). A könnyed, keresetlen dikciót a kötött metrum fegyelmezi, egyszersmind ellenpontozza. Bodor Béla a költőt enciklopédikusnak nevezi, amiért a 19. század előtti korszakok – különösen az antikvitás és a reneszánsz – kultúrtörténeti toposzaiban, költői eljárásaiban saját korának analógiáit fedezi fel.

A kötet tizenegy ciklusa az emberi létezés különböző síkjait tematikus és motivikus rendszerbe foglalja. Műfajilag roppant változatos: a dal, az elégia, az óda, a klapancia, a kuplé, a kabarészám egyaránt megtalálhatók benne – nagy lélegzetű kompozíciók éppúgy, mint alkalmi versek. A hangzás elsődleges fontossága, a paronomázia eszköze nyilvánul meg a szándékoltan nem közismert szavakból megalkotott Csülleng-nótában: „mint a rawalpindi gólya / ˗ festőcsülleng-indigóra / csapong elmém s arra cselleng / ahol ind a festőcsülleng”. Az olyan ritmusvariációk, mint a Tél vagy a Kardtánc, magas szinten űzik az önfeledt szórakoztatást, egyúttal a költői program egyik alapelvéről is tanúskodnak: „a költészet építőköve a fonéma, akár a nyelvé […]. A költészet vagy hangzik, vagy – nincsen” (Határ). Kedvelt formája a költőnek a rondó és a haláltánc, amelyek összetett társadalmi tablót, olykor szociografikus látleletet készítenek (A másik London). Visszatérő téma a szembenézés az öregkorral, a keserű számvetés, amelybe mindig humor is vegyül: „világosságomnak / nem lesz soha vége / s így fulladok bele / magam-setétjébe // nincs olyan teremtett / jó kíváncsi elme / aki a vékámat / rólam leemelje // és mint kit a vakok / setétre ítéltek / magamnak maradok / kísértet-szövétnek” (Opera omnia). A beszélő gyakran élcelődik a műveltség és a költészet hanyatlásán, illetőleg funkcióvesztésén (Betolakodó; Sárkánynemzetség), akárcsak a közállapotokon (Régi szép idők). A címadó költemény, a szerelmet metafizikai távlatba emelő Medaillon-Madonna és a mártírium travesztiája, a Dicsőültek azt a két stiláris végpontot képviselik, amelyek között a Határ-líra hangulata ingadozik.