Grendel Lajos: Nálunk, New Hontban

Grendel Lajos pályája során megfigyelhető, hogy az író meg-megújulóan, hosszabb távú, több kötetre rúgó regényírói programokban érdekelt. Egyetlen regény általában kevés számára, inkább regények lazán összefüggő sorában tudja igazán megmutatni, kibontani azt a világot, amelyről mondandója van. Így van ez a kilencvenes években és a közvetlenül az ezredforduló után írott prózakötgetei esetében is (Einstein harangjai, 1992; És eljön az Ő országa, 1996; Tömegsír, 1999; Nálunk, New Hontban, 2001; Mátyás király New Hontban, 2005), amelyek mindegyike a rendszerváltoztatást követő kiábrándító élményekből eredeztethetők. A regényekben az író kísérletet tesz a közép-kelet-európai történelmi sorsból és irodalmi hagyományokból, illetve a legújabb kori létélményekből táplálkozó korszerű „abszurdisztáni” irodalmi stílus egyéni változatának kimunkálására. Az abszurdisztánul szólás eszközei elsősorban a groteszk, abszurd, esetenként fantasztikus mozzanatokban (is) bővelkedő cselekménybonyolítás, a szatírába futó irónia, az időnként már-már burleszk hatású parodisztikus humor. Az „abszurdisztáni” cikluson belül a három utóbbi regény New Hont-i helyszínei alapján még külön trilógiaként is kezelhető.

A Nálunk, New Hontban elbeszélőjét egyenesen egy, a városról szóló könyvecske megírásával bízza meg New Hont polgármestere. Ez a regény arról a New Hont-i szellemiségről, létélményről szól, amit a narrátor a megrendelt könyv megírásához szükséges anyaggyűjtés során a város elmúlt fél évszázadbeli történeteiből megismerhetett, megtapasztalhatott. Az elbeszélő ennek a regénynek nem is hőse már, még üres személyiséggel sem rendelkezik, szerepe pusztán a névtelen krónikásé (mint gyakorta Mészölynél, Grendel nagy mesterénél), aki nem vesz részt az események alakításában, csupán beszámol azokról, többnyire a másoktól szerzett ismeretei alapján. Az alapvető én-elbeszélői helyzet rendre át is csúszik észrevétlenül egy-egy személytelen, korlátozottan mindentudó pozícióba, mintha a fontosabb szereplők (például Kálmán bácsi, a nyugdíjas ügyvéd vagy Bárány Pista, a vidéki szobrászművész) mintegy belső elbeszélőkként adnák elő történeteiket (a „nálunk, New Hontban” szintagma is erre a belülről történő, a város értékrendjével azonosuló, otthonos beszédmódra utal), de valójában továbbra is a névtelen krónikás közvetíti az általuk mondottakat. Így, bár szerkezetileg összetettnek hat a narráció, nyelvileg mégis egységesen áttetsző.

A regény igazi főhőse maga a város, New Hont, „ez a térképről is hiányzó, végtelenül jelentéktelen település, amelynek égi patrónusa Mikszáth Kálmán”, ahogy a már idézett, kötetborítón található, szerzői önértelmezésben olvashatjuk. A város, amelyről „még soha senki egy árva sort sem írt. Róluk valahogy mindenki mindig megfeledkezik”– ahogy immár a regénybeli kiadóvezető jellemzi, aki (a város elvesztett, elfelejtett, „eltékozolt” eszméjét vagy helyette újat kereső) polgármester megbízatását közvetíti az elbeszélő felé. Akinek épp ezért kellene felfedeznie ezt a "genius locit", és könyve által mások figyelmét is ráirányítania. Az elbeszélőt a város múltjába bevezető Kálmán bácsi szerint az eszmét utoljára 1968-ban tékozolták el (a magyarok bevonulásakor), de lehet, hogy a bajok gyökerei egészen 1944 karácsonyáig nyúlnak vissza, amikor a németek elvonulása után az oroszok szállták meg a várost, holott annak stratégiai jelentősége a nullánál is kisebb volt. A regény harmadik (negyedik) kitüntetett időszaka a kilencvenes évek, előbb a közepe, amikor az elbeszélő a városba érkezik, melynek képviselő-testülete éppen arról próbál dönteni, hogy kinek állítsanak (végre) szobrot a városka tenyérnyi főterén, majd a vége (amikor Kálmán bácsi temetésére a narrátor visszatér a városba), ahonnan visszatekintve már ez az időszak is elbeszélt múlt. A kiemelt történelmi események mellett (között) gyakorlatilag a város egész elmúlt félszázada megelevenedik, s jóllehet nem egyetlen összefüggő történetszálat vezet végig a szerző, a fölidézett magántörténetekből, anekdotákból az olvasó számára mégis egy regényes várostörténelem bontakozhat ki. Grendel legnagyobb bravúrja ebben a művében épp az, ahogyan a megtöbbszörözött múlt és jelen síkjait egymásba játszatja, és ahogyan a féltucatnyi cselekményszálat észrevétlenül egymásba fonja; egy szlovákiai, többségében magyarok által lakott, a hanyatlás, pusztulás útján járó városközösség sorsát megmutatva általa.

Grendel ebben a regényben is folytatja a ciklus korábbi műveiből már ismert játékos, reális és fiktív elemeket keverő lokalizálást, rögzíti is meg nem is az epikai teret, miként az epikai időt, még a (közép-európai) történelmi eseményeket idéző időpontokat is próbálja eloldani a maguk konkrétumaitól, feltehetően itt is a mészölyi „nyitott prózamodell” eszményét szem előtt tartva. A kisszerűség, az üresség és a változatlanság mítoszát a mű végén (előkészítetlenül és kidolgozatlanul) megfogalmazódó hanyatlás-, pusztulásélmény némiképp kikezdi, de az ábrázolt - történelmi és magántermészetű - életanyag (a maga bonyolultságával, gazdagságával) egyébként is ellenáll az írói szándéknak, felülírja azt. Mint ahogy, látszólag ellentmondásosan, Grendel jól ismert mesélőkedve, iróniája és groteszk, a paradoxális helyzeteket ezúttal is bőségesen kiaknázó humora is ellene hat. De talán nincs is annyira a szerző akarata ellenére mindez, hiszen egész eddigi életműve, világképe, létszemlélete tagadja az egyértelműen megítélhető kizárólagos igazságokat. Az író fő témái, az igazság, a szabadság, az árulás kérdései (lásd a szovjetek 1945-ös és a magyarok 1968-as bevonulásakor) például ebben a regényben is éppoly viszonylagosak, mint a korábbiakban és a későbbiekben.