súgó szűrés
keresés

Márai Sándor: Napló 1984–1989

Szerző
Márai Sándor
Kiadás éve
1997
Műfaj
esszé, napló
Kiadás helye
Toronto
Kiadó
Vorosvary Publishing
Oldalszám
173
A szócikk szerzője
Mészáros Tibor

A Napló a Márai-életmű egyik legmeghatározóbb alkotása. Évek, évtizedek során többféle kiadása volt, legelső naplója (Napló 1943–1944) még idehaza látott napvilágot 1945-ben. Az első kötet idején betegsége, a háború és a saját, elmúlt években betöltött szerepe okozta válság és a műfajjal való próbálkozás indukálták jegyzetei megszületését. Önkéntes száműzetésében más szerepet kapott a Napló: sokszor vált az íróság megélésének egyetlen módjává és a kimondhatóság „helyszínévé”. E jegyzetekben sokszor tűnik fel a megfellebbezhetetlen bíró szerepében egy könyv, történelmi helyzet vagy személy kapcsán, és olyan, személyes jellegű bejegyzései is születtek, melyek közreadását mérlegelte. Ezért és műve terjedelme miatt úgy döntött Márai, válogat a teljes kéziratanyagból, és gyűjteményes formában teszi közzé azokat. Így jelent meg az emigrációban négy kötet napló, az ötödik halála után látott napvilágot Napló 1984–1989 címmel. Mivel e kiadások mindegyike válogatás volt, a torontói Vörösváry Kiadó kísérletet tett a kihagyott-kimaradt jegyzetek pótlására (Ami a Naplóból kimaradt sorozat, 1945–1955), de e kötetekből nem derült ki, mi a bejegyzések eredeti sorrendje, ezért született meg 2006-tól A Teljes Napló 18 kötetes, kézirat alapján kiadott sorozata.

A Napló egyik legnépszerűbb műve, melyben jól érvényesülnek Márai írói stílusának erősségei: erősen szubjektív, tematikájában sokszínű gondolatok jellemzik, viszonylag közel engedi magához az olvasót, de mindig bizonytalanságban tartja őt, hogy a leírtakban mi a valóság és mi a fikció. A nagy naplóírók (Julien Green, Thomas Mann, André Gide, Jules Renard) hagyományait követve alakult Márai diáriumának tematikája is. Az egyes évek úti beszámolókat, olvasmányélményeket, portrékat, hétköznapi történéseket, színházi vagy múzeumlátogatások tapasztalatait, politikai-ideológiai jellegű meglátásokat és szentenciózus, a „végső igazság” igényével megfogalmazott bejegyzéseket egyaránt tartalmaznak. „Három életforma van: a jézusi, a fausti, az ulysseszi. A többi adóalany” – írja 1949-ben. A határozott megfogalmazások ellenére Márai naplója legalább annyira viaskodó, önfelmentő és önvádló elemzés, mint korának vagy a világ alakulásának analízise. E művében összefoglalta az író mindazt, amit hitt, élethivatásának tekintett, és amiben megszólította őt valamely esemény. Fontos és markáns rétege a naplónak az „olvasó és újra olvasó író” is.

A Naplók tematikája (a rendkívüli mennyiségű bejegyzés miatt is) tehát színes, változatos. Ettől teljesen eltér a Napló 1984–1989 című kötet, mely az élet moderálta lélektani helyzet miatt szinte csak drámai bejegyzéseket tartalmaz: az öregedés, a veszteség, az elmúlás és halál, a hit és hitetlenség témáit dolgozza fel. Olvasmányairól is kevesebbet ír, két készülő műve (Szívszerelem; A Garrenek műve) sem jelent már igazi alkotói izgalmat a kötet szerint. A világ eseményeit kiábrándultan szemléli, negatív tendenciáit a jövő kilátástalanságában látja beteljesedni: a megvalósult tömegember-társadalom, a csodálatos, de vak és lélektelen technikai fejlődés, a magány és a halál szükségszerűségében. Ez is arra tereli gondolatait, hogy „A halál nem probléma, a meghalás igen”. Életrajzából tudjuk, hogy 1984-től kezdődően néhány év alatt a hozzá legközelebb álló személyek mind meghaltak: három testvére, felesége, Lola (1986) és örökbefogadott fia, János (1987) is. Felesége kórházi kezelése és haldoklása szinte regényszerű a Napló 1984–1989-ben. „Két idős ember egymás iránt érzett szeretetéről talán nem írtak még – ilyen sallangtalanul, ilyen minden érzelgősséget elkerülve – ilyen bensőségesen a magyar irodalomban.” (Kenyeres Zoltán) Itt válik világossá 63 éves kapcsolatuk igazi mélysége, az íróban lévő ragaszkodás Lolához: a gondoskodó, a betegápoló, feleségét legfontosabb kérdéssé tevő író a Márai-portré új vonásait tárja fel. „[…] olyan szép 87 éves korában, mint volt fiatalon – másképp, de »szép«. Nem tudom, meddig bírom erővel, de utolsó pillanatig szeretnék vele lenni, segíteni, ápolni.” Ahogyan egy ismertetés líraian megjegyzi: „A vak Philemon vezeti a világtalan Baucist mindennapos küzdelmükben a tárgyak alattomos konoksága ellen; az alig engedelmeskedő végtagokkal, a betegségek által gyötört test tehetetlenségével viaskodva. Most derül ki, mekkora erőtartalékokkal rendelkezik Márai, melynek egyetlen forrása az egész életén átívelő, megingathatatlan lojalitás Lola iránt, amiről mindeddig hallgatott.” (Czigány Lóránt)

Márai a világ eseményeit, sorsának alakulását e drámai fordulatok hatására még reménytelenebbnek látja; a 20. század végi ember portréja már nem is a válság jeleit mutatja, hanem a humánum teljes hiányát, egy kihűlt bolygó lakóját. Az általa átélt globális magányban „mindez csak játék szavakkal a Semmiben.”A magyarországi változások ellenére sem változtat elvein, hozzáállásán, úgy gondolja, hazájában mindent az határoz meg, hogy mit engedélyeznek Moszkvában. A hazahívó leveleket semmibe veszi, ironikusan úgy értékeli, hogy műemléket akarnak belőle csinálni odahaza, de „A műemlékek közös sorsa, hogy a kutyák végül lepisálják a talapzatot”. Az írót feleségének halála indította el az öngyilkosság gondolata felé, de a végső lökést János halála és – egy műtét kapcsán – a betegség adta kiszolgáltatottság mindenáron való elkerülése jelentette. Egyik utolsó levelében azt írta kiadójának, Vörösváry Istvánnak, hogy „Röstellem, de nem megy tovább. Az erőtlenség nem szűnik, ha így megy, rövidesen kórházi ápolásra szorulok. Ezt iparkodom elkerülni.” Személyes kapcsolatot csak kevesekkel tartott, befejezte „életműve összefoglalását”, a polgártematikát összegző A Garrenek műve című kötettel. Halála évében mindössze egyetlen, a korábbi írógép helyett ezúttal töltőtollal írt bejegyzést tett: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.”

Irodalom

Czigány Lóránt, Egy polgár végső vallomásai.Márai Sándor: Napló 1984–1989, Kortárs, 1999/6.

Kenyeres Zoltán, Márai Sándor: Napló 1984–1989, Új Ember, 1997/48.

Tar Patrícia, Az írás mint tréning. Márai Sándor: Napló 1984–1989, Életünk, 2004/11.