súgó szűrés
keresés

Jókai Anna: Ne féljetek

Szerző
Jókai Anna
Kiadás éve
1998
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Széphalom Könyvműhely
Oldalszám
342
A szócikk szerzője
Imre László

Ne féljetek különös rangra emelkedett mint „drasztikus és szakrális létezésregény” (Imre László), de külső mutatók szerint is: egyetlen év alatt öt újranyomása jelent meg, az év regényévé választották, külföldön is az író legnépszerűbb regénye lett. Profán és szakrális kifejezésre jutó kettőssége egyébként már jó ideje jellegadó Jókai Annánál. A Bibliát idéző címével és spirituális átszövöttségével, betegség és halál szókimondó drasztikumával katartikus hatású ez a regény. A tulajdonképpeni téma (mikor és mi módon tanulhatunk meg meghalni) a betegségtől és haláltól való rettegés, az öregedés. Ennyiben is az epika alapvető természetével van összhangban, hiszen az idő az elbeszélő művészetek centrális kategóriája, tehát ha nem is a végesség, de az időtávlatban létezés a történetmondás leglényege. A regényforma (tulajdonképpen négy monológ váltakozó előadásban) szimultán összetétele (több helyszínen, más-más szereplőkkel zajlanak az események) az orphikus és a hétköznapi mozzanatokat váltogatja a főszereplők párhuzamos életrajzával. A négy főszereplő (Mária és Richárd, Márió és Villő) monológrészletei adják a történetet, a zárójeles (a laptükörben beljebb szedett) részek pedig a harmadik személyű szerzői elbeszélést magukba foglalva a szereplők megjegyzéseit.

A legteljesebb, legárnyaltabb lélektörténet talán a Máriáé. Egyszerre teljesítmény- és sikercentrikus szépasszony (aki a második világháborút követen – bár többre hivatott – végül még annak is örülhet, hogy stewardess lesz), ösztönös hódítási vágya mellett gazdag érzelmi életű, intellektuálisan fogékony lény; akitől a „családi tűzhely őre” szerep sem idegen. Házassága (a jóindulatú, de középszerű Ábellel) köréből kilépve a nagyhatású pszichiáter, a gazdag intellektuális és érzelmi életű Márió szerelme nyújt neki igazán sokat. A regényidőbeli férje, Richárd a lovagias (bár majdnem öregkori) szerelmet, biztonságot jelenti számára. Richárd kiváló szellemi és erkölcsi adottságai nem párosulnak az élet mély, s pláne intuitív analízisével. Minden tette a jóindulat jegyében alakul, ugyanakkor némi felszínességgel és túlzott kompromisszumkészséggel elegyedve. Az a fajta „derék ember”, akinek varázsát minden helyzethez alkalmazkodó „hasznossága” ellenére egy csipetnyi közhelyesség árnyalja. Nem szenved halálfélelemtől, s jó sorsa megóvja a halál megélésétől: egy pillanat alatt lép át a nemlétbe.

Márió élettársa, majd felesége, Villő hasonlóképpen jó „társ”, tele van jóindulattal, sokat megtesz Márióért, de Richárdhoz hasonlóan ő sem éri fel partnerének szellemi-lelki szintjét. Munkahelyén (az öregotthonban) és otthon is női türelemmel és jóindulattal hordozza a reá bízottak sorsát, bár van benne egy kevés primitív (bár egyszersmind józan és gyakorlatias) élet- és sorsberendező hajlam. A „felszínes életharmónia” képviselőivel (Richárd, Villő) szemben az igényes, sokszor legszínvonalasabb etikai, sőt egzisztenciális létértelmezés kis iróniával láttatott képviselője Márió, a pszichiáter. Beállításának elég nagy a „szórása”: időnként ő mondja ki a legmagvasabb gondolatokat, de néha van benne – jó adag hiúsággal, exhibicionizmussal vegyítve – bizonyos elvontság, sőt pózolás is. Meglehetősen sokfelé ágazó élménykör társul alakja megformálásához. Fő műve, Az értelmiség nyomorúsága talán a ’70-es, ’80-as évek független, önálló korértelmezést nyújtó ellenzéki szellemi műhelyek világát kapcsolja ide.

Miközben a négy főszereplő az öregedés és a halál fenyegetését éli meg, a politikai rendszer válsága, a szocialista berendezkedés végmozzanatai régen hamvadó remények újraéledésével esnek egybe. Az egypártrendszer csüggesztő világa után azonban Máriónak most a szabad választásokban kell csalódnia, végleg véget vetve politikai reményeknek és ambícióknak. A rendszerváltást követő zűrzavarban még a tájékozódás is megnehezedik: „Cenzorokból polgárjogi harcosok. Marxistákból nem szabadelvűek, hanem elv-nélküliek. Internacionalistákból kozmopoliták. Kommunistákból biznisszmenek. Leninfiúkból bankfiúk.” Arcvonalakból és hadállásokból, viszonylag tisztázott pozíciókból olyan pálfordulásszerű átrendeződések következnek be, melynek nyomán újra a Márió-féle „idealisták” marginalizálódnak. Ám maga a politikai megoldásokban gondolkodás dőresége nem késztetné hőseinket katartikus felismerésekre. Szükség van ehhez a párkapcsolatok, szerelmek, egyáltalán az emberi együttélés lealacsonyodására, kiürülésére is. Mintha felbomlanának azok a hagyományos közösségek, amelyek szokásrendje „rendben tartotta” az öregedés és a halál kapcsolatát az élettel. Újra és újra lelepleződik a családi kapcsolatok mellett és mögött az önzés és a haszonlesés. Ha a regény témája a félelem, akkor ennek lebontása, konkrét dokumentálása maga a megsemmisülés paradoxona. Ahogy Mária érzékeli: „Ez az igazi rejtély. Tudni, hogy nincs megsemmisülés és mégis rettegni tőle.” Természetesen nem ontológiai, még csak nem is filozófiai dilemma ez a regényben. Inkább az egyén tisztázni akaró (vagy tisztázni nem akaró) óhajának különböző formái. A túlvilág létezése (mint végső bizonyosság) nem bizonyítható, hiszen hit által teremtett menedék, melyet Krisztus feltámadása garantál. A Ne féljetek sajátos kompozíciója, a szüntelen monológok, gondolatfutamok, párbeszédek, események az aggódás és a halálfélelem számtalan változatában éreztetik meg a békének, a megnyugvásnak az óhaját. Minden a rettegést idézi. A „Ne féljetek” ígérete és elcsendesítő meditációja, bár ritkán, de mégis ennek kontrasztját adja. Mintha valami szüntelen káosz, izgalom, félelem kavargása fölött tűnne fel olykor a megváltás reménye. A könyv ezzel is végződik, jut nyugvópontra. A szereplők vágyak és aggodalmak hajszoltságában sem veszítik szem elől a transzcendens perspektívát. A drasztikum, a testi-lelki szenvedés és önundor, az öregedés profán tünetei mindent elborítanak. A szakrális szólam ritkábban szólal meg, de diadalmasan. Mint valami durva zűrzavaron felülkerekedő érzés, mely csak ritka pillanatokban hoz enyhülést, de akkor a végső megoldás nyugalmát adva.

Irodalom

Makkai Ádám, Bevezetés a „thanatológiába”… (Reflexiók Jókai Anna: Ne féljetek című regényére), Magyar Napló, 1998/11.

Monostori Imre, A kritikus naplójából, (Jókai Anna: Ne féljetek), Hitel, 1999/6.

Imre Lászó, Jókai Anna, Budapest, 2016, Magyar Művészeti Akadémia. (Közelképek írókról)

Tüskés Tibor, Nolite timere, (Jókai Anna: Ne féljetek), Tiszatáj, 1998/10.

Vasy Géza, Ezredvégi regény, (Jókai Anna: Ne féljetek), Műhely, 1999/4.