Mándy Iván: Önéletrajz

A nyolcvanas évekre Mándy megkérdőjelezhetetlen tekintélye a kortárs magyar irodalmi életnek a kommunista diktatúra elleni csaknem félszázados halk, de rendíthetetlen passzív rezisztenciája és művészi kvalitásai okán. A későbbi Nobel-díjas Kertész Imre dedikációja: „Mándy Ivánnak tisztelettel (ez a legkevesebb), de őszinte szeretettel és némi lámpalázzal is…” Tandori, a lírai és epikai megújulás huszadik századi mestere több alkotói generáció érzületét fejezi ki, mikor a Holmi-díja átvételekor „mint Aljosa a sztarecnek” kezet csókol az „írók írójának”. Az Újhold szerzőitől (Nemes Nagy, Ottlik) a nyolcvanas években szerveződő Örley-körösökig (Györe, Kukorelly) találjuk barátait vagy követőit. Kitüntetéseket vesz át, műve és személye köré legendák szövődnek. Az Önéletrajz (Novellák, rádiójátékok) címével, témáival, átgondolt, életművet is komponáló ciklusaival, műfajaival a pálya nagy, összefoglaló állomása, egyben életkörülményei fordulatának lenyomata (1984-ben Józsefváros vonzásából a pesti belvárosba költözik feleségével).

Az Önéletrajz első felében (Novellák) négy témakör fedezhető fel öt–öt szöveggel, a huszonegyedik a „mondatok, félmondatok, szavak” leltára (Egy öreg boltos). A novellák az utazás-ciklussal indulnak. Következnek a szorosabban vett önéletrajzi darabok, (Zsámboky visszanéz) harmadikként a mozis írások (Mozgóképek; Marlene Dietrich…) és végül újításai, élen a mesternovellával (Kabinszúnyogok). Az első ciklusban a korábbiaknál direktebb a személyesség, az önvizsgálat, és fokozódik a figyelem, ami a külső valóság felé fordul. Régebben akárhány figura szerepelt is, egyetlen szubjektum határozta meg az életérzést, az elbeszélő. Most narráció-szervezőként lép be az egyenrangú másik hang. Felerősödik az önironikusság, amikor a narrátor úgy mutatja önmagát, a számára esetleg keserves élményeket, hogy megengedi a nevetségessé válást. Ez a fajta stilisztikai önparódia csillan például a férj és feleség közti műhelybeszélgetésben: „– Mit motyogsz? / – Á, semmi… / – Mi ez az egész? / – Kulcsmondatok. Ezekből kell kibontanom Anni nővért. / – Miért kell neked kibontani Anni nővért? / – Novella…, olyan novellaféle.” (Reggel utazás előtt) Vagy ezekben a sorokban: „Bőröndök vettek körül. Nyitottfedelű bőröndök, utazószatyrok. Úristen! Az utazás!” (Éjszaka utazás előtt) A nagy világirodalmi téma nagyon mándys variációja, az elutazás nála nem időbeli determináltságunk legyőzése a helyváltoztatás által, ellenkezőleg: a személyiség kitartó önazonosság-bizonyítási folyamata. Az író-hős irtózik az útra keléstől. A Londoni képeslap a könyv egyik legkomplexebb darabja. Maga az esemény kicsúszik az elmondásból, a körülmények válnak vezérmotívummá. A kötelező látnivalók szenzációja helyett jelentéktelenségek kötik le a figyelmet: „a fű! az angol fű!”, vagy egy kert, „rozsdás, rozzant gereblyével […] nem emelte fel senki”. A második ciklusban különös helyet foglal el a Szürke notesz. Vázlat, terv, kulcs a munkamódszerhez. Az indító önreflexív mondatok: „Néhány sor az ötvenes évekből. Jegyzetek... Maga a novella a jegyzet.” Ha az üres sorokat, a tagolást nem vesszük figyelembe, majdnem szokásos Mándy-művet kapunk – de azokban végigvonul egy összekötő, nem könnyen felismerhető "vörös fonál". Intertextuális szöveg ez, kínálja magát a vertikális, visszatekintő olvasásra. Felidéződik az Előadók, társszerzők 1950–52 (1970) korszaka, annak idején ki nem mondható félelmekkel: „Le akartam kaparni valamit abból, amit láttam, hallottam […]. Hiszen talán ez az utolsó lehetőség. […] Éjjel jönnek? Hajnal felé?” Egy bekezdést a tárgyaknak szentel az írás: „Felhúzott redőny mögött a szoba. Az ágy kilóg az utcára. A szekrény bármikor elindulhat.” A „háttér előre lépése” ez, amint a híres Tájak, az én tájaim (1981) kötetben, ahol talán a legmegindítóbb elbeszélés A trafik (Kálnoky László egy versében „hibátlan prózakölteménynek” nevezi). Az utolsó jegyzet: „Öngyilkosság. Nem… ez valahogy reménytelen… hogy egy rozsdás borotvapengével nyeszeteljem az ereimet? Az ablakban ácsorogjak? [...] Ugyan! Kész kabaré.” Szó szerinti idézések a Mi az, öreg? címadó novellájából, ahol az apa „nyeszetelte” az ereit. Az apa és az elbeszélő felcserélődik vagy egybemosódik, ezzel a gesztussal is megörökítve az örök témát, az apakomplexust. A szüzsé talányossága, az álmok kompozíciós szerepbe hozása legemlékezetesebb az Egy ember álmában (1971).  A Szürke notesz pár sora töményen jeleníti meg az álomérzést. Valaki zaklatott félálomban ingje gombjait csavargatja: „Kezében a felső gomb. Mélységes meglepetéssel forgatja, nézegeti. Egy álombeli mozdulattal próbálja visszailleszteni. A gomb elcsúszik, eltűnik.” A meglepetés szó a lelemény!

Mándy barátai (Domokos Mátyás, Lator László, Rába György) egy visszaemlékezésben említik, hogy az utolsó évtizedben a mester írt néhány olyan novellát, ahol egy-egy tárgy lelkesítésével teljes életet képes bemutatni, tragédiájával és groteszkségével (Albert). Ilyen a Kavics vagy a Kabinszúnyogok újítása. A szarkasztikus egyperces zárlatában társadalmi változás meghökkentő látomása: „A kabinok állapota tűrhetetlen. […] Koszfészek. Szúnyogok tanyája. […] Felgyújtják a kabinokat? Lángoló kabinsorok végig a partokon?”

Egyik korábbi rádiójáték-kötete fülszövegén írja: „Megjelennek előttem, látom őket” (Ha köztünk vagy, Holman Endre). Itt, a Lebontott világ szereplői a család, a helyszín, egy lakás. A rokonok az igazi gondolatcsere reménye nélkül mondják a magukét, csüggedten vagy dühödten. Középpontban a kommunikációs válság, a rövidműfaj problematizálása. Az Író, kabátban hőse a porban kapkodva próbálja összeszedni reménytelenül szétszóródott, szélfútta lapjait egy novellának. A Ionesco-, Dürrenmatt-, Beckett-féle abszurd kamaradráma sokszereplős, hangszilánkokra tört rokonai ezek a rádiójátékok.