Csalog Zsolt: Parasztregény

Csalog Zsolt bölcsészként tévedt a szépirodalom felségterületére, s lett utóbb a prózafordulatot előkészítő nemzedék aktív tagja. 1970-ben bekapcsolódott az MTA Szociológiai Intézete által indított országos cigánykutatásba. 1971 nyarán, egy terepmunka során ismerkedett meg későbbi főműve, a Parasztregény adatközlőjével, Mohácsi Bálintné Muka Eszterrel, aki amellett, hogy három és fél polgári osztályt végzett, sőt – emigrációban elhunyt fiának és kint született unokájának nyomait követve – még Angliába is eljutott, életmódját tekintve „hamisítatlan parasztasszony” volt. Az egész életében sorsregényének megírására készülő tiszaroffi asszony tervei szerencsésen találkoztak a regénytéma után kutató novellistáéval. Csalog rögvest meglátta Eszter néni története(i) mögött a potenciális regényhőst és viszont: Eszter néni is megtalálta Csalogban az írót. Az eredmény pedig önmagáért beszél: „1971 nyarától 1974 tavaszáig több mint kilencven óra magnós szövegfelvételt készítettem Eszter néniről” – olvasható a regény 1985-ös, második (az 1978-ashoz képest két újabb fejezettel s az író Jegyzetek a Parasztregényhez című esszéjével bővített) kiadásában. Művének műfaji-szemléleti előképe bevallottan Móricz A boldog ember című regénye volt, s noha olvasta az 1930-as évektől virágzó falukutatók szociográfiáit, kedvenc olvasmányai közt tartotta számon Illyés Gyula, Féja Géza, Szabó Zoltán és Zám Tibor műveit, rokonszenvvel figyelte a „nomád nemzedék” szárnypróbálgatásait, az újfolklorizmus odafordulását a faluhoz, végül egészen sajátos utat választott. Amint egy 1992-es nyilatkozatában leszögezte: „Íróként hiába írtam a magyar faluról, parasztokról; nem számít, hogy értékeiket próbáltam felmutatni, jogaikat követeltem, értük hadakoztam, ráadásul szép nyelvükön – a népiek egy pillanatra sem követték el a félreértést, hogy maguk közé soroljanak. Pontosan értették a szót: nem mitologikus premisszákból indulok, megközelítésem »mindössze« realisztikus-racionális. Nem vagyok az ő tehenük borja. – Ez így működik.”

A Parasztregény lapjain egy parasztasszony mondja el az életét – valóban egy paraszt hangját halljuk, amikor az olvasás során belső fülünk számára hallhatóvá tesszük Csalog Zsolt szövegét. Eszter néni ugyanis „paraszt” – így mondja ezt magáról ő is, regénye címe is. Végig a hősnő „beszél”, „mesél”, „vall” ismeretlen olvasóinak (s önmagának) mindarról, amiről beszélni lehet, de arról is, amiről – mint utóbb kiderül – hallgatni illene. Míg azonban egy „ideális” parasztregény elbeszélőjének önmeghatározását valahogy így tömöríthetnénk: „parasztnak születtem – paraszt vagyok”, Csalog hőse azt mondja: „parasztnak születtem – paraszt maradtam”. Nyilvánvaló, hogy a szó szoros értelmében vett „tiszta” parasztregény eleve nem létezhet, mivel egy valódi paraszt sosem tud önmagáról mint parasztról nyilatkozni; erre kizárólag egy más – vagy éppen kettős – társadalmi osztályú személy képes. Eszter néni elbeszélésanyagából csakis azért építhető regényhős, mert helyzete unikális, pozíciója önmaga és közössége szemében egyaránt problematikus. S hogy a „paraszt maradtam” kijelentésegységet Csalog végül önálló fejezetcímmé avatta, hűen tükrözi, hogy erre az egyedülálló – kezdetben lappangó, majd az íróval való találkozás periódusában mind jobban kiéleződő – egzisztenciális problémára, a vállalásban megnyilvánuló fölismerésre épül a regény. Mindez – kivált a modernség regénytradíciójának ismeretében – nem meglepő, hiszen egyedül ez a kilépés, ez a vállalás szavatol(hat)ja a vallomás esélyét.

A Parasztregény így nézve nem pusztán egy műfaj megújítása (az ideológiai terhektől való megszabadítása), de elsősorban aparaszt(ság) mint identitás regénye. A Parasztregény – mint Eszter néni és Csalog Zsolt közös „története” – a vágy, a beszéd és a diszkurzus szubjektumai közti különbséget teszi láthatóvá. Hiszen van egy („asszony”), aki regényt akar írni, egy („asszony”), aki beszél, és egy („író”), aki megírja a regényt. S ami e diszkurzív térbe lépő szubjektumokkal történik, az maga lesz e személyek története. Eszter néni elbeszélő műfaja, a tanyázás ebben a regénykontextusban már nem csupán egy (elsősorban néprajzi érdekességgel bíró) paraszti "happening-típus", hanem – saját identitásproblémája megoldására tett – permanens kísérletének nyelvi formája, melynek késztetője (késztetői) a beszélgető-, illetve hallgatótárs(ak). Mohácsi Bálintné Muka Eszter a regényírónak „alkotótársa” volt, de szerzőtársa semmi esetre sem. Szereplője lett elbeszélésének, szerzője önmaga elbeszélésének – amely, mint általában a memóriafolyamatok és mindenfajta felidézés, konstruktív folyamat eredménye –, de (a) regény szerzője nem lehetett.

A dokumentumregény azért viselheti jogosan a „dokumentum” előtagot, mert dokumentarista módszerekkel: hangfelvevő készülékkel, önéletrajzi források – levelezés, fényképek, újságcikkek – felhasználásával készült. Sem a modellezett diszkurzus, sem a modellező diszkurzus nem válhatna (s nem is válik) láthatóvá önmagában: a regény sem lehetne regény a tanyázás hősének egzisztenciális problémája nélkül, s a tanyázás sem válhatna soha az írásbeli kultúra szövetének szerves részévé (hogy így örökítse át önnön lényegét) a próza nagyműfajának nyelve és ontológiai karaktere nélkül. Mindezek alapján a ~ portrévázlatok sorozatának, amolyan leporellónak tűnik, amely minden egyes fejezetével újrarajzolja hősnője arcképét. Eszter néni modellt ült – vagyis "modellt beszélt" – sok-sok alkalommal portréírójának, ám ezeket az „üléseket” a Csalog-életmű olvasási tapasztalata csupán visszamenőleg (az újraolvasás által, a novella és a kisregény műfajain keresztül) teszi láthatóvá. „A tanyázástól a regényig és vissza” – ezt az utat járjuk be magunk is a regény sorozatos újraértelmezései során –, miként ez volt minden bizonnyal a Parasztregény írójának útja is: így jutott el a történethagyományozás emberi vágya a művészi sors- és igazságbeszéd írói késztetésének beteljesüléséig.

2. bővített kiadás, Budapest, 1985, Szépirodalmi, 635 p.